Ha ő nem találja meg a boldogságot, az én szívem is nehezen találja meg a nyugalmát.

Be kell vallanom: én mindig is azt akartam, hogy minden rólam szóljon. Az életem, a programjaim, a vágyam, az autók (autókkal foglalkozom) mindent bele akarok vonni, és őt is. Mindig velem van, mindenhová viszem - mert szeretem, ha velem van, vele vagyok teljes, egész.

Az ő barátai, a saját programjai... sosem megyek velük, és valahol mélyen tudom, hogy ez önzés. És ha néha ellenkezik, ha nemet mond, azt úgy élem meg, mintha támadna engem: "nem akarja, hogy nekem jó legyen".

Ő az, akivel a jövőmet képzelem el: közös otthon, család, gyerekek és egy hűséges kutya. De közben ott a félelem, hogy elveszíthetem, mert hajlamos vagyok túlságosan önző lenni. A változtatás pedig nem könnyű feladat. Minden eddigi kapcsolatom arról szólt, hogy én voltam az irányító, és most meg kell tanulnom megosztani a terhet.

Most viszont szeretném elkerülni, hogy ez a fajta önzés árnyékot vessen rá, és megfosszon minket a boldogságunktól.

Néha, amikor látom őt, ahogy a nevetése beragyogja a teret, és ahogy a figyelme rám irányul, ráébredem, mennyire hajlamos vagyok önző módon viselkedni. Vágyom arra, hogy több teret kapjon, hogy néha átadhassam neki az irányítást. De ez az érzés, hogy háttérbe lépjek, valahogy olyan távoli és ismeretlen számomra...

Mégis, minden egyes nap új reménnyel telik meg bennem. Bízom benne, hogy képes leszek kicsit elengedni a dolgokat. Remélem, rábukkanunk arra az egyensúlyra, ahol az autók iránti szenvedélyem és az ő boldogsága harmóniában élhetnek egymással. Mert ha ő nem találja meg az örömöt, én sem lehetek igazán boldog – és ez az érzés, noha ijesztő, talán az egyetlen, ami valóban képes átalakítani engem.