A Bottlik-szál megszakadt.
Eltűnt, mint egy óriási fa, amely hirtelen földet fogott, és gyökerestől kifordult az erdő mélyéből. Váratlanul távozott közülünk a (cseh)szlovákiai vízilabda egyik legnagyobb legendája. Bottlik László, akit 83 év élettel és rengeteg emlékkel ajándékozott meg a sors, most már nem közöttünk van. A hazai sportvilág és a média azonban mintha észre sem vette volna ezt a szomorú eseményt. Mert nálunk a vízilabda nem éri el a futball népszerűségét, Kassa pedig nem éppen a fővárosi fényben ragyog.
De nem akármilyen személytől búcsúzunk el. Életpályáját bármelyik szögből megvizsgálva, minduntalan találkozunk olyan teljesítményekkel, amelyek kiemelik őt a tömegből. Sportpályafutása során figyelemre méltó magasságokba emelkedett, hiszen a II. világháború utáni évtizedek legjobbjai közé tartozott. Játékosként és edzőként összesen 31 bajnoki cím fűződik a nevéhez – ezt nagyon nehéz felülmúlni! Ráadásul, ha figyelembe vesszük, hogy a világ akkori legjobbnak számító klubcsapatát, a zágrábi Dinamót is sikeresen irányította, elérve velük jugoszláv kupagyőzelmet és két bajnoki ezüstérmet, akkor tevékenysége valóban nemzetközi szinten is figyelemre méltó.
Nem volt az a fajta ember, aki kerülte volna a frankó beszédet. Nyíltan megfogalmazta a véleményét a vízilabdáról és a sportág körüli világról. Nem vágyott arra, hogy feszültségbe kerüljön másokkal, ezért néha úgy döntött, hogy bizonyos gondolatai csak a mi emlékezetünkben élnek tovább. Nem akarta, hogy a mondanivalója reflektorfénybe kerüljön; ezt már túlzónak érezte volna.
Őt viszont nem éppen a szeretet övezte, különösen azok körében, akiknek a kezei alá került játékosként. Mert nem mindenki bírja elviselni a kemény munkát, ahogy ő fogalmazott, a gürit, és ő könyörtelenül megkövetelte, hogy a védencei mindent teljesítsenek, amit elvárt tőlük. Ha nem így tettek, akkor a siker nagy ívben elkerülte őket, és ezt világossá tette számukra.
