Szégyenkezünk-e, ha Süsüből egy animefigurát formálunk?

Az AI-technológia március utolsó hetében újabb mérföldkőhöz érkezett, amikor az OpenAI bemutatta a GPT-4o-ba integrált, eddigi legfejlettebb képgenerátorát. Ez a "precíz és fotórealisztikus kimeneteket produkáló natív multimodális modell" szinte azonnal elnyerte a felhasználók tetszését, különösen amiatt, mert képes volt életre kelteni a japán Studio Ghibli varázslatos anime stílusát. Néhány nap leforgása alatt a közösségi média megtelt a különféle animeképekkel; sokan családi fényképeiket alakították át, míg mások filmklasszikusokat, mémeket vagy történelmi eseményeket öltöztettek ghiblis köntösbe. A cégek közül a mexikói McDonald's lépett leggyorsabban a trend nyomdokába, amikor egy boldogan étkező animecsaláddal hirdették magukat – ám a kommentelők heves reakciói miatt kénytelenek voltak eltávolítani a posztot. Érdekes módon, a japán McDonald's már tavaly is készített egy reklámot a Kiki című Ghibli-film kapcsán, ám az egy hivatalos együttműködés keretében valósult meg.

Előkerült Hayao Miyazakinak, a Studio Ghibli társalapítójának és legendás rendezőjének egy 2016-os nyilatkozata is, amelyben egy AI-demó kapcsán kifejtette, hogy

Ezek után talán célszerű lenne befejezni a kapcsolódó etikai dilemmák mélyreható elemzését azzal, hogy a "ghiblizés" jelensége morálisan megkérdőjelezhető, sőt, nyíltan elítélendő cselekedetnek számít, és aki ennek a csapdájába esik, érdemes, ha elgondolkodik saját tettein. Azonban a helyzet ennél sokkal bonyolultabb és árnyaltabb.

Első lépésként fontos, hogy a jogi aspektusokat alaposan áttekintsük. Az AI-vállalatok nyilvánvalóan jogvédett forrásokon is alapozzák a modelljeik képzését, bár ennek bizonyítása sok esetben nem egyszerű feladat. Egy bonyolultabb kérdés merül fel, hogy

Ha egy feltörekvő rendező úgy határoz, hogy a filmje Wes Anderson, Quentin Tarantino vagy David Fincher stílusjegyeit ötvözi - vagy akár mindhármat egyesíti -, felmerülhet a kérdés, hogy vajon beperelhetik-e őt a neves alkotók, amennyiben egyetlen konkrét snittet, karaktert, történetszálat vagy nevet sem plagizált. A válasz azonban nem olyan egyszerű, mint elsőre tűnik. A filmstílusok, technikák és narratív struktúrák jogi védelme sokkal bonyolultabb, mint a konkrét elemek másolása. A rendezők stílusjegyei sokszor a művészeti kifejezés szerves részét képezik, és bárki szabadon inspirálódhat belőlük, a jogi keretek sokszor nem terjednek ki a stílusok általános használatára. Ugyanakkor, ha a fiatal rendező munkája annyira hasonlít a három mester munkájához, hogy az már a közönség számára is zavaró, akkor elképzelhető, hogy a nagy nevek jogi lépéseket fontolgatnak. Ezért a válasz igen összetett: a stílusok keverése jogilag nem feltétlenül kifogásolható, de a megvalósítás módja, valamint annak hatása a közönségre kulcsszerepet játszhat a jogi vitákban.

Az OpenAI érvelése szerint nem a Studio Ghibli konkrét stílusának lemásolására képezték ki a mesterséges intelligenciát, hanem az emberi kultúra teljes spektrumát integrálták a rendszerbe. Az a tény, hogy a Ghibli-ihlette alkotások tarolták az internetet, inkább arra vezethető vissza, hogy ezek szolgáltak elsőként a modellek képességeinek bemutatására. A mesterséges intelligencia valójában bármilyen művészeti stílust képes utánozni, legyen szó éppen gyurmaanimációról, zsírkrétával készült rajzról, reneszánsz festményekről, freskókról vagy vallási ikonográfiáról. Amíg az OpenAI nem hirdeti magát úgy, hogy hiteles Ghibli-, Simpsons- vagy Sin City-stílusú képeket készít, és csupán az általános stílusimitációra fókuszál, addig érvelhetnek a "fair use" elvére hivatkozva, mint a gyakorlatuk jogszerűségének védelme.

Teljesen érthető, hogy a posztmodern világban az elvárás, miszerint mindenkinek saját stílusban kellene alkotnia, teljesen irreális. Ha például egy mesterséges intelligenciát kérünk meg arra, hogy készítsen számunkra egy Kubrick inspirálta esküvői meghívót, azt etikátlan lépésnek tartjuk. Ugyanakkor, ha egy elismert rendező, mint Coralie Fargeat, úgy dönt, hogy klasszikus vizuális referenciákat használ a horrorfilmjeiben (például a Ragyogásra utalva), akkor nem vádoljuk őt plágiummal, hanem inkább ünnepeljük, hogy tiszteleg egy olyan alkotás előtt, amelyet mi is nagyra értékelünk. Ez a kettősség jól tükrözi a kort, amelyben élünk, ahol a hagyományok és az újítások folyamatosan keverednek.

Mi a helyzet az etikai kérdésekkel a fan fictionök és az úgynevezett svédelt filmek világában? A népszerű regények és filmek iránti szenvedélyes rajongók közül sokan, akik mélyen elmerültek az adott fikciós univerzumban, önállóan is alkotni kezdenek. Billentyűzetet vagy kamerát ragadva saját történeteiket mesélik el, amelyek az eredeti művek világában játszódnak. Eddig ezek a kreatív próbálkozások senkit sem zavartak; sőt, a gyakran humoros és igényes, de mégis amatőr minőségük nemhogy konkurenciát jelentett volna az eredeti alkotások számára, hanem éppen ellenkezőleg, hozzájárultak azok kultuszának növeléséhez és elmélyítéséhez.

A GPT-4o által gyártott stílusimitációk se okoztak volna ekkora felzúdulást, ha ugyanolyan jókat tudnánk nevetgélni a bénaságaikon, mint az elődeikén, amelyek még rendre négy- vagy hatujjú mutánsokat generáltak az emberek helyett.

Ez a látszólagos tökéletesség hatalmas csábítást hordoz magában, hiszen a múltban soha nem adódott lehetőségük az átlagos embereknek – akik esetleg csak amatőr szinten mozognak a rajzolás és animáció terén – hogy néhány szöveges utasítás révén belemerüljenek egy ikonikus film vagy sorozat varázslatos univerzumba.

Ha egy cég (mondjuk a McDonald's) vagy egy magánember üzleti célokra használja fel ezt a lehetőséget, akkor teljes joggal küldjük el az illetőt melegebb éghajlatra a kommentszekcióban, és ez esetben az ügyvédek bevetése is indokolt lehet. Ugyanilyen aljas húzás az is, ha kirúgják a grafikust, és a munkáin betanított MI-vel próbálják őt pótolni. De ha saját kedvtelésünkre próbálgatjuk a technikát, mémeket gyártunk a családi chatcsoportba, vagy készítünk egy személyre szabott mesét az óvodás gyerekünknek, akkor talán nem kellene, hogy bűntudatunk legyen. Lehet tisztelni az önfegyelmét azoknak, akik eldöntötték, hogy bottal sem nyúlnak az AI-hoz elvi okokból,

Egy másik, nem kevésbé jogos aggodalom, hogy ha elárasztják a netet a Ghibli-stílusú animációk, amivel mindenféle profán dolgokat (Mónika show-t, disznóvágást, parlamenti felszólalást) illusztrálnak, nem veszítik-e el a varázsukat a Ghibli-filmek? Megvan a kockázata, és ha lehetne választani, bizonyára minden Ghibli-fan (magamat is beleértve) arra szavazna, hogy ez az ikonikus stílus ne inflálódjon el digitális zajként, de egyrészt ezzel már elkéstünk, másrészt, ha már így alakult, reménykedjünk abban, hogy ennek a trendnek hála nézők milliói fedezik fel maguknak Miyazaki mester munkásságát. És ha a külsőségeket le is lehet kopírozni, olyan történeteket, mint a Totoro, A vadon hercegnője vagy a Chihiro Szellemországban, az AI garantáltan nem fog tudni írni. Ugyanígy azt is

Biztosak lehetünk abban is, hogy amint az olcsó kamerákhoz vagy a szövegszerkesztőkhöz való hozzáférés sem tett mindenkit filmművésszé vagy íróvá, úgy az animegenerálás képességétől sem lesz minden második ember Miyazaki. Sőt, ha bárki bármilyen stílusú képet vagy videót elkészíttethet, akkor csak annak a kreációja emelkedhet ki az internetet elárasztó AI-dömpingből, aki kreatívan használja ezeket az eszközöket, és képes valami izgalmasat, újat, eredetit is elmondani a segítségükkel.