Kritika: Az "Éjszaka határán" című alkotásban a popsztár egyértelműen a toxikus bántalmazó szerepében tűnik fel, ami erősen provokatív megközelítést kínál.

A popsztár bántalmazó alteregója ironikus hangvétellel kijelenti: „Ja, bocs.” De vajon elegendő lesz ez a felszínes bocsánatkérés Jenna Ortega által megformált fanatikus rajongónak? És egyáltalán, elnyeri-e a közönség kegyét ezzel a könnyed, ámde megkérdőjelezhető gesztussal? Az őrület határvonalán egyensúlyozva, a kérdés az, hogy vajon a szavak mögött rejlő valódi szándékok mennyire hatnak a rajongókra és a közönségre.

"Hagyd a francba a színészkedést, koncentrálj arra, amiben jó vagy: az éneklésre" - biztatja menedzsere (Barry Keoghan) a mélyponthoz egyre közelebb csúszó Abel Tesfayét, azaz The Weekndet Az éjszaka határán-ban, amelynek egyik elsődleges célja, hogy a fentebbi állítás ellenkezőjéről győzze meg a nézőt.

Keoghan karaktere szinte a cím kiejtéséhez érkezik Az Idolban, az HBO egyetlen évadot megélt drámájában, amely a dalszerző-énekes-popsztár színészi debütálását jelentette (kivéve egy rövid megjelenést a Csiszolatlan gyémántban). Az Idol merész és provokatív szándékkal készült, de végül inkább frusztráló élményt nyújtott. Az egyik legfőbb gondja az volt, hogy a társkreátor-főszereplő Tesfaye színészi képességei szinte teljesen eltűntek. A történetben egy karizmatikus, fenyegető vonzerővel rendelkező kvázi-szektavezért kellett volna látnunk, ám ehelyett egy üres, taszító és zavaró karaktert kaptunk.

Az éjszaka határán című dal különlegessége abban rejlik, hogy Tesfaye tanulmányozta a múlt tapasztalatait. Most már sokkal inkább önmagát adja, képességeihez és egyedi kisugárzásához hűen újraértelmezi alteregóját: a zaklatott zaklatót, aki a mentális összeomlás szélén egyre inkább úgy tűnik, mintha csendben könyörögne valakinek, hogy végre állítsa helyre az életét.

Az eredetileg Hurry Up Tomorrow-nak keresztelt film nagyjából egy időben jelenik meg The Weeknd azonos című lemezével. Ez már a főcím előtt is okot ad arra, hogy némi fintorgással viszonyuljunk a projekthez. Hiszen megszokhattuk, hogy ilyen helyzetekben a zenész számára mindig az új album az első, az audiovizuális körítés pedig így vagy úgy, de mindenképp egy másodrendű marketingfogás marad. (Emlékezzünk csak vissza Snoop Dogg, azaz akkoriban Snoop Lion 2012-es, kevéssé érthető doksijára, a Reincarnatedre. Brrr.)

Az éjszaka határán annyiban nem lóg ki a sorból, hogy tényleg az az érzésünk támad tőle, mintha egy hosszúra nyújtott videoklipet néznénk. The Weekndet kétszer is látjuk-halljuk koncertezni, illetve az átvezető jelenetekben, valamint a film kulcspillanataiban is felcsendülnek régi-új dalai. Trey Edward Shults rendező viszont ügyesen, változatos vizuális világgal tálalja a zenés és nemzenés jeleneteket. Remek ritmussal váltogat a sztárélet extravagáns dübörgésének hiperaktív, neonos villódzásai, illetve a nyugodtabb pillanatok hipnotikus, kitartott snittekkel való bemutatása között.

Shults már előző munkáiban – különösen az alattomosan hátborzongató Éjjel érkezik című filmjében – megmutatta, hogy mesterien képes fokozni a feszültséget és a hangulatot. Mindezt úgy éri el, hogy a néző számára csak a végső pillanatban válik világossá, mi is rejlik a történet igazi szándéka mögött.

A Shults által megjelenített kétféle perspektíva a film elején két karakter által bontakozik ki: az egyikük Tesfaye, aki saját alteregójaként küzd a valósággal egy fájdalmas szakítást követően. Ő a birtoklás és a drogmámor világában próbálja meg összeszedni magát. Itt először elégedetten csettintünk: ellentétben Az Idollal, itt szándékosan és tudatosan van jelen a sajnálatra méltó viselkedés, amit ez a figura bemutat.

Tesfaye hihetően vezet keresztül minket az elhagyott, toxikus pasi indulatainak fázisain: egyszer a sarokban sírdogál a törött kicsi szíve miatt, perceken belül viszont már bekokózva hívogatja exét, "SENKI VAGY, TE KURVA!" felütéssel. Elkerülhetetlen, hogy a folyamatos pörgéssel és narkotikumokkal terhelt őrülete eljusson a robbanáspontig, a film logikája pedig azt kívánja, hogy ezután a bűnhődés következzen.

Így érkezünk el Jenna Ortega karakteréhez, a sóhajtósan-arcracsapósan szájbarágó módon elnevezett Animához. A fiatal nő már bemutatkozó jelenetében felgyújt egy házat: ez a kevésbé hajmeresztő dolgok között van, amiket a filmben művel. A rejtélyes hátterű lány útja elkerülhetetlenül keresztezi a popsztárét. A kétféle őrület összecsapása egy olyan jelenetsorban csúcsosodik ki, amelyhez hasonlót már egy bizonyos Stephen King-regényben és -adaptációban is láttunk: ez szintén egy híres alkotóról, és egy négynél kevesebb kerékkel operáló női rajongójáról szólt.

Ortega vibráló energiával és hitelesen kelti életre a fiatal, éretlen káoszügynök karakterét, aki végső soron ugyanazokkal a belső harcokkal küzd, mint Tesfaye. A benne rejlő, valódi és őszinte érzéseket a legrosszabb, túlságosan is erőszakos módon próbálja kifejezni, ami csak tovább fokozza a belső feszültséget. Könnyen el tudom képzelni Az éjszaka határán alternatív női nézőpontból készült verzióját, ahol Anima egy bosszúra éhes femcel angyalként jelenik meg, hasonlóan a Ígéretes fiatal nő karakteréhez. Ebben a változatban Tesfaye karaktere sokkal mélyebb és fájdalmasabb megtorlásban részesülne, mint amit a jelenlegi történetben látunk.

Az éjszaka határán című film élvezeti értéke végső soron azon áll vagy bukik, hogy mennyire tudjuk tolerálni vagy éppen izgalmasnak találni Tesfaye által megformált patkányember karakterét. Technikai szempontból a film igényesen kidolgozott, figyelemfelkeltő látványvilággal rendelkezik, és bár nem minden kérdésre ad választ, mégis bátran vállal sok kockázatot egyetlen, merész húzással.

Az alkotást producerként és társíróként is jegyző Tesfaye önkritikája a nőkhöz való viszonyáról jóindulattal őszinte vallomásnak, jóindulat hiányában, gyáva kibúvásnak, önsajnáltatásnak, a bántalmazás relativizálásának tűnhet. "Igen, egy toxikus zaklató vagyok, de mentségemre szóljon, engem is nagyon szomorúvá tesz ez!" - adhatnánk a filmet összefoglaló szavakat a karakter szájába.

Az viszont mindenképp tisztelendő, hogy Tesfaye ennyire kockázatos, mocskos narratívát húzott fel maga köré a filmben - még ha színészként azért lenne is fejlődnivalója. Nem vagyok biztos benne, hogy különösebben tetszett volna Az éjszaka határán, de azt semmiképp sem tudom elvitatni tőle, hogy egy érdekes, vitaindító film lett, amelyhez hasonlót azért elég keveset látunk. Az Idolhoz, valamint a saját, albumreklámos identitásához képest egy kellemes, ámbátor tökéletlen meglepetés. Még néhány ilyen, és hajlandó leszek színészként tekinteni The Weekndre.