Korčok hangosan felkiáltott, mintha a farkasok sűrű erdőjéből érkezett volna a hívó szava.
Azt, hogy az e heti pozsonyi Fico-Orbán találkozónak mennyi gyakorlati haszna lesz a pompás ígéreteken, gesztusokon és egy elegánsan aláírt papírlapon kívül, most inkább ne firtassuk. De amikor a pozsonyi vár megjelenik egy tévés videóban, az ember azt hihetné, hogy csupán az ünnepi hangulatot szolgálja, nem pedig egy nemzetközi konfliktus kiindulópontja. Ivan Korčok azonban más nézőpontból közelítette meg a dolgot: azonnal riadót fújt, sajtótájékoztatót szervezett, és egyetlen képkockából politikai cirkuszt kreált. Talán túlságosan is ügyesen, de mindez feleslegesnek tűnik.
Egy tapasztalt diplomatának és korábbi külügyminiszternek, aki hosszú éveken keresztül képviselte Szlovákiát Európában, joggal elvárható lenne a megfontolt és higgadt megnyilvánulás. Ivan Korčok azonban olyan stílust öltött magára, amely inkább a Kotleba vezette szélsőjobboldali Republika pártra jellemző: heves felháborodás, leegyszerűsített üzenetek, a nemzeti érzelmek felélesztése és gyűlöletkeltés. A Progresszív Szlovákia alelnökétől ez a megnyilvánulás váratlan és aggasztó.
A szlovákiai magyarok nézőpontjából ez a reakció több szempontból is megkérdőjelezhető. Először is, a pozsonyi vár nem csupán a szlovák nemzet ikonikus jelképe, hanem a közép-európai történelem közös öröksége is, amely magába foglalja a magyarok történelmét is. Az, hogy egy magyar ünnepi videóban szerepel, történelmileg nem meglepő, hanem inkább magától értetődő. Ha valaki ebből identitásbeli támadást szűr le, az nem a valóságot tükrözi, hanem inkább saját politikai céljait próbálja érvényesíteni, méghozzá tévesen.
Másodszor: a szlovákiai magyar közösség régóta küzd azért, hogy kulturális és történelmi gyökerei ne váljanak gyanús elemekké a szlovák társadalmi és politikai diskurzusban. Más szóval: nyugodt együttélésre törekszünk. Korčok mostani kijelentése azonban éppen ezt az érzékeny egyensúlyt borítja fel. Ahelyett, hogy elősegítené a közös múlt és kultúra értelmezésének normalizálását Szlovákiában, éppen azoknak a hangoknak ad teret, amelyek a magyar jelenlétet folyamatosan "másként" vagy "fenyegetésként" állítják be.
Harmadrészt: egy olyan politikai szereplő, aki magát nyugatias, progresszív alternatívaként pozicionálja, nem engedheti meg magának a nacionalista reflexeket. Ez különösen igaz egy olyan országban, ahol a nemzetiségi együttélés kérdése nemcsak elvi, hanem mindennapi valóság is. A szlovákiai magyarok joggal érezhetik úgy, hogy egy esetleges szövetséges helyett újabb bizalmatlansági forrással kell szembenézniük (mint már oly sokszor), mert Korčok most inkább falat húzott, mint hogy hidat épített volna ezzel az elhibázott reakciójával.
Az sem mellékes kérdés: tudott-e a Progresszív Szlovákia vezetése erről a magánakcióról? Ha igen, és nem szóltak, akkor hibát követtek el. Ha nem tudtak róla, akkor világosan látszik, hogy a párt belső működése korántsem zökkenőmentes. Egy komoly politikai erő nem engedheti meg magának, hogy ennyire szabadon hagyja a kommunikációját - különösen nem ilyen érzékeny kérdésekben.
A politika nem csupán impulzív döntések sorozata, hanem mélyen átgondolt és felelősségteljes tevékenység. Az, aki tisztában van a közös történelmünkkel és az előttünk álló lehetőségekkel, nem ellenségeket keres egy vár falainak árnyékában. Nem szabad összekeverni a diplomáciát az érzelmi alapú politikai cselekvésekkel. Korčok most éppen ezt a határt lépte át, és nem is kis mértékben!
