A legendássá vált nápolyi lakótelep megújult, és ezáltal egy még vonzóbb hellyé vált, hiszen elérték a közösség álmát.

Elena Ferrante népszerű Nápolyi regényeinek sorozatadaptációja elérkezett a befejező évadhoz, ami sokak számára izgalmas és egyben melankolikus pillanatot is jelent. Az olasz drámasorozat az utóbbi évek legnagyobb sikerei közé tartozik, azonban felmerül a kérdés: vajon a negyedik évad képes lesz-e megugrani az eddigi szintet? Kritikai elemzés következik.

Majdnem hat évvel ezelőtt külön cikkben csodálkoztunk a friss jelenségen, miszerint a legjobb új sorozatok már nem csupán angol nyelven készülnek. Akkoriban még szokatlannak számított, hogy a nagy streaming szolgáltatók spanyol, német, olasz és más nyelvű saját gyártású sorozatokat produkálnak. Ma viszont már szinte észre sem vesszük az újabb lengyel Netflix-krimiket vagy koreai Disney-romkomokat, annyira természetessé váltak az ilyen típusú tartalmak. Az is egyértelművé vált, hogy az angolszász sorozatok dominanciája továbbra is megkérdőjelezhetetlen, hiszen a díjkiosztókat és a nézettségi listákat továbbra is javarészt az amerikai és brit produkciók uralják, néhány figyelemre méltó kivételtől eltekintve. Ugyanakkor egyre több amerikai néző nyitott arra, hogy felirattal nézzen sorozatokat, ami egy évtizede még elképzelhetetlen volt. Ennek ellenére a külföldi (ebben a kontextusban: nem angolszász) produkciók közül még mindig csak kevés éri el az igazi áttörést.

A Briliáns barátnőm, Elena Ferrante világsikerű regényének adaptációja, nemcsak a sorozatipar nemzetközivé válásához járult hozzá, hanem egyedülálló módon megnyitotta a kapukat az amerikai közönség előtt. Ez volt az első olyan sorozat, amely nem angol nyelven készült, és főműsoridőben debütált az Egyesült Államokban. Az 2018 óta futó olasz produkció a cikkben említett sorozatok közül az egyetlen, amely még mindig képernyőn van, ám idén végleg búcsút intett a nézőknek. Bár a kritikák rendre magasztalták, a rangos nemzetközi díjak elkerülték, és összességében nem kapta meg azt a figyelmet, amely valóban megillette volna.

A sorozat nem csupán két nápolyi nő életének bonyolult és egymásba fonódó történetét követi évtizedeken át, hanem Olaszország háború utáni társadalmi és történelmi átalakulásait is párhuzamosan ábrázolja, eljutva egészen a nyolcvanas évekig. A legutóbb bemutatott harmadik évad már a zűrzavaros hetvenes évek világába kalauzol, ahol a hősnők, akik már harmincas éveik közepén járnak, egyre inkább eltávolodnak egymástól. Lenú, aki megszabadulva a nápolyi lakótelep szűk kereteitől, sikeres íróvá válik és északra költözik. Ennek ellenére a sorozat ügyesen képes párhuzamba állítani az eltérő életutakat, és az új évad megőrizte azt a magas színvonalat, amelyet az előző két évad is képviselt. Így nem meglepő, hogy a sorozat az egyik legkiemelkedőbb és legizgalmasabb drámasorozatként tartják számon napjainkban.

Az alkotók a sorozat ezen évadában megőrizték a tizenéves koruktól kezdve a karaktereket megformáló színészeket, még akkor is, amikor ez azt jelentette, hogy fiatal színészek játszottak harmincas éveikben járó felnőtteket. Ez a döntés nem rontotta a sorozat minőségét, azonban az új évadba lépve már elkerülhetetlenné vált a váltás, hiszen Lenú, Lila és a többiek életkorukban már a negyvenes éveikbe lépnek, így...

Mostantól Alba Rohrwacher alakítja Lenút, míg Lilát Irene Maiorino formálja meg. Az utóbbi választás igazán szerencsésnek bizonyul, hiszen Irene és a korábbi Lilát, Gaia Girace-t szinte megszólalásig hasonlítják egymásra. Ezzel szemben Rohrwacher már nem annyira idézi meg Margherita Mazzuccót; nem csupán a külseje, hanem a karakterének viselkedése és gesztusai is eltérnek a korábbi megjelenítéstől.

Ez egy kicsit már kizökkentő hatású, de idővel túltehetjük magunkat rajta, pláne, hogy Rohrwacher nem véletlenül elismert színésznő, ám a mellékszereplők lecserélése már kifejezetten zavaró néha: a sorozat ugyanis meglehetősen sok karaktert mozgat, akikhez a néző sokszor inkább arcot, semmint nevet társít, ráadásul a két és fél év szünet elég sok idő volt ahhoz, hogy az ember elfeledje, kinek a nővére Carmen, ki Stefano húga, és mit kell tudni Antonio édesanyjáról.

Ezen a téren még némi puskázással, esetleg újranézéssel lehet segíteni. Azonban ennél sokkal komolyabb gond, hogy az új évad első fele szinte teljesen mentes azoktól a lendületes elemeket, amelyek korábban a sorozatot jellemezték, még a sorstragédiák ellenére is. A negyedik évad egyértelműen lelassít, és nem nehéz kideríteni, miért: az alkotók ugyanis középpontba helyezték Lenú és Nino Sarratore bonyolult, se veled, se nélküled viszonyát. Ez a téma ugyan a regényben is jelen van, de a sorozat számára aránytalanul nagy teret kap. Korábban a cselekmény képes volt túlélni Lenú és Lila útjainak elválását, ám itt az első részekben kibírhatatlan szenvedésbe torkollik, és a helyzetet nem könnyíti meg, hogy a forgatókönyv korábban ügyesen váltogatta a drámai és a felemelő jeleneteket. Ez az évad viszont egyértelműen a legnyomasztóbb a négy közül. Lenú karaktere is minden eddiginél inkább próbára teszi a nézők türelmét, hiszen míg feminista íróként elismert, képtelen szabadulni a Ninohoz hasonló megbízhatatlan és manipuláló férfi befolyása alól.

Mindez együtt jár azzal, hogy...

Bár az évad tíz epizódra bővült a korábbi nyolc helyett, a Nápolyi regények záró kötete, Az elveszett gyerek története, nem tudta maradéktalanul átadni a sűrű cselekmény minden lényeges fordulatát. Ennek fő oka, hogy a készítők túl sok időt és energiát fordítottak arra, hogy Lenú folyamatosan újabb és újabb dilemmákkal szembesítse Ninót, aki csak szenvedve sóhajtozik, hogy aztán az események ismételten elölről kezdődjenek.

Bár Nino karaktere önző, opportunista és gátlástalan, mégis lenyűgözően megformált figura, akit Fabrizio Gifuni rendkívül hitelesen alakít. Igaz, hogy a sármja idővel egyre inkább emlékeztet Ágh Attila politológusra, de ez semmit sem von le a teljesítményéből. A sorozat igazi újraéledése azonban akkor következik be, amikor Lenú végre a lányaival együtt visszatér a lakótelepre. Bár ez számára nem éppen kedvező fordulat, a nézők számára annál izgalmasabb, hiszen a történet ismét elnyeri régi, szeretett stílusát.

Lila és Lenú sorsa újra összefonódik, mivel egymás mellett, sőt, egymás alatt élnek, és gyermekeiket szinte közösen nevelik. Az életük azonban nem ígérkezik könnyűnek – sőt, az elkövetkező események mindezt csak megerősítik. Az évad során annyi tragédia éri őket, mint az eddigiekben összesen, pedig az előző részek sem voltak éppen mentesek a fájdalmaktól. Amikor már naivan azt gondolnánk, hogy a nyolcvanas évek Nápolya sokkal élhetőbb hely, mint a háború utáni nyomorúság, kiderül, hogy a változás csupán a felszínt érinti: a lakótelep valójában továbbra is egy elhanyagolt hely marad. Bár a lakók már mosógéppel és számítógéppel is rendelkeznek, a valóság nem kedvező, hiszen a Solara fivérek maffiakapcsolatai hatalmas árnyékot vetnek életükre. A modern világ vívmányai közül sajnos inkább a sötét oldalak jutnak el hozzájuk, mint például a heroin. Lenú és Lila menekülési kísérletei is egyre érthetetlenebbé válnak, hiszen a környezetükben állandósult erőszak és a gyerekek számára egyre inkább elérhető rossz társaság folyamatosan fenyegeti a jövőjüket. A földrengéses jelenet, ami az évad egyik legmegrázóbb pillanata, csak hangsúlyozza, hogy a föld alattuk bármikor megremeghet, és az életük újra és újra veszélybe kerülhet.

Lenú azonban nem lép ki a megszokott keretek közül, és ezért Lila viseli a felelősséget. Az évad sokféle értelmezésre ad lehetőséget, és talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy a két eltérő küzdési mód kudarca áll a középpontjában. Lenú kiszabadult a város szürkeségéből, értelmiségi körökben járt, utazásai során új élményekkel gazdagodott, mégis, mint egy vonzó mágnes, a lakótelep visszahúzta. Ezzel szemben Lila a rendszer belső átalakítására törekedett, manipulációival sikerült befolyásos üzletasszonnyá válnia, de az összeomlást ő sem tudja elkerülni. Képesek-e ezek a két ambiciózus nő bármire, vagy végül megőrülnek, vagy megtörnek, akárcsak a lakótelepen korábban élő nők többsége?

A sorozat, különösen Ferrante realista megközelítése, kiemelkedő erénye, hogy mentes az ítélkezéstől. A karakterek nem mindig kapnak elégtételt a szenvedéseikért, és a negatív szereplők sorsa sem feltétlenül követi a megérdemelt következmények logikáját. Még ha néha utol is éri őket a sors, az erkölcsi egyensúly helyreállítása nem garantált, így a történet bonyolultsága és a valóság árnyaltsága marad a középpontban.

A főszereplők karaktere távolról sem fényezhető, sőt, Lila gyakran kifejezetten zord és rosszindulatú, míg Lenú nemcsak, hogy irritálóan bizonytalan, de néha érzéketlensége is szemet szúr. Anyai szerepében pedig egészen biztosan nem a példakép, akire vágyunk. Mindezek ellenére mégis képesek vagyunk azonosulni velük, hiszen a barátaink gyengeségei sem feltétlenül taszítanak el bennünket. Korábban már említettük, hogy a Briliáns barátnőm sorozat rendkívüli őszinteséggel tárgyalja a női barátságot és a kapcsolódó, ellentmondásos érzelmeket. Ez az évad pedig még inkább mélyíti ezt a témát, hiszen a főszereplők a legnagyobb kihívásokkal néznek szembe, ami próbára teszi a köztük lévő kapcsolatot. Éppen ezért érezzük úgy, hogy az évad minden hibájával együtt is teljes mértékben megérdemli a figyelmünket.

Az évad egyébként az előzőhöz hasonlóan ezúttal is új rendezőt kapott: ezúttal Laura Bispuri rendezte az összes epizódot, míg az első két évad rendezője, Saverio Costanzo továbbra is részese volt az írói csapatnak. Kár, hogy az utolsó évad pont a legkevésbé sikerült a négy közül, mert így nehéz elképzelni, hogy ha megkésve is, de megkapja a sorozat az őt illető elismerést. Ettől még sokan felsőfokon beszélnek róla most is: a New York Times például egyenesen a Sopranos igazi örökösének nevezi, amiért az érzelmi és fizikai erőszakot egyforma intenzitással ábrázolják. A Sopranos (Maffiózók) azonban alapvetően egy maszkulin sorozat (még ha leginkább annak a világnak a kritikája is, ráadásul sok remekbe szabott női karaktert is felvonultat), a Briliáns barátnőm talán működhetne valamiféle női ellenpontjaként, de ez valószínűleg túlzás. Akkor már inkább a Mad Mennel vonnánk párhuzamot: mindkettő a történelembe ágyazva mutat be hosszú történetet, nem éppen pozitív hősökkel, impozáns kosztümökkel és lakásbelsőkkel. Csak éppen az olasz történelem turbulens évtizedeit mutatja be, nem pedig a hatvanas évek New Yorkját, talán ez is magyarázza, miért ennyivel népszerűbb az egyik a másiknál.

Bár a záró évad néhol akadozónak tűnt, Lenú, Lila, Nino és a többiek emléke még sokáig velünk marad. Néha eszünkbe jut, mi történhetett velük azóta. A sorozat befejezése számtalan kérdést hagy maga után, de egy dologban biztosak lehetünk: ők mindannyian itt élnek a képzeletünkben, ami megnyugtató érzéssel tölti el a szívünket. Ilyen erős kötelék csak a legemlékezetesebb sorozat- és regényhősök iránt alakulhat ki.