A kokaint egykor gyógyszerként forgalmazták, egészen addig, amíg fel nem tárták, hogy a hatásai nem éppen kedvezőek.
Egy borongós, 1890. januári napon Marian von Glehn újságírónő éppen átszelte a londoni City nyüzsgő utcáit. Célja a híres Királyi Szemklinika volt, ahol a korszerű orvoslás egyik lenyűgöző vívmányának tanúja lehetett. Az épület előtt megállva izgalommal teli szívvel tekintett a hatalmas ajtóra, amely mögött tudomány és remény rejtőzött.
A The Leisure Hour (A pihenőóra) című magazinban megjelent írásában az újságírónő emlékeit osztotta meg, amikor a műtét előtt álló ideges páciensek kis csoportját látta összegyűlni az operálóterem ajtajánál. Az erőteljes gázlámpák és reflektorok fényében, valamint a "színes fiolák" varázsa által körülvett nővérek csendes mozdulatokkal indultak el a rájuk bízott páciensek között. Ezen egészségügyi szakemberek egy különleges, nemrégiben felfedezett "varázslatos gyógyszert" csepegtettek a műtétre készülők szemébe, amely ígérete szerint elűzi a közelgő operációval járó fájdalmat, miközben bátorsággal és bizakodással tölti el a pácienseket.
A csodálatosnak tetsző, itt kiosztott szer nem más volt, mint a kokain - és ez hamarosan annyira megragadta a viktoriánus közvélemény képzeletét, mint kevés gyógyszer addig, vagy akár azóta.
A kokaint először 1855-ben vonták ki a hagyományosan az Andok lejtőin növő kokacserje leveleiből, és nevét 1860-ban nyerte el. Kezdetben, a szerves kémiával foglalkozók szűk körén kívül, a felfedezés nem keltett nagy érdeklődést. Az első évtizedekben, mint egy orvosi szakíró fogalmazott, a kokain csupán egy "jelentéktelen, haszontalan alkaloid" benyomását keltette. Viszont 1884-ben a helyzet drámai fordulatot vett, amikor Karl Koller, a bécsi közkórház szemészrezidense felfedezte, hogy a kokain fájdalommentesítést biztosít, ha a szem felszínére alkalmazzák. Ez a felfedezés új korszakot nyitott a gyógyszeriparban, megalapozva a helyi érzéstelenítők fejlődését.
Először fordult elő, hogy fájdalom nélküli sebészeti beavatkozásokat hajthattak végre anélkül, hogy a sokkal kockázatosabb, sőt akár életveszélyes általános érzéstelenítők, mint az éter vagy kloroform, használatára lett volna szükség.
Az áttörés híre villámgyorsan terjedt, és Henry Power, a Brit Orvosok Szövetségének egyik vezetője izgalommal teli szavakkal osztotta meg a gyűlésükön: "A kokain felfedezésével egy új korszak kezdete előtt állunk." Az óceán másik oldalán, az úttörő amerikai neurológus, Dr. Leonard Corning, újságírók előtt így nyilatkozott: "A kokain felfedezése szinte olyan csodálatos és jelentős, mint az elektromosságé." A nagy esemény közepette a londoni Királyi Szemklinika lett az első egészségügyi intézmény az Egyesült Királyságban, ahol már abban az évben alkalmazni kezdték ezt az új szert, amelynek jelentősége Koller felfedezésével vált nyilvánvalóvá.
Marian von Glehn tisztában volt azzal, hogy a korszak új csodafegyverének számító érzéstelenítőről készült írása el fogja kápráztatni az olvasókat. "Ez az újonnan felfedezett kokain olyan csodálatos hatásokat rejt magában, hogy a műtőterem félelme is eltörpül mellette" – fogalmazott. Elméletben valóban így volt. A bizonyítékot pedig a gyermekosztályon találta meg, ahol egy frissen szürkehályog-műtéten átesett hatéves kislány, akit a kórházi személyzet "Locsifecsi" néven ismert, a legjobb példát szolgáltatta. Locsifecsi boldogsággal telve élte meg a műtétet, sőt, a sebészhez is szólt egy kritikus pillanatban: "Mondja, doktor úr, ki fogja vágni azt a dolgot a szememből, nem igaz? Tudom, hogy ki fogja! És egy picit sem fáj, egy picit sem bánom – csak szóljon, amikor kint van!"
Koller felfedezését követően a kokainra már világszerte úgy tekintettek, mint - egy korabeli hetilapot idézve - "a csodagyógyszerre, amely elválasztja a fájdalmat a szikétől". Egy ilyen, látszólag korszakos áttöréstől feltüzelve az orvosi szakma lelkesen kereste az új, csodálatos hatóanyag újabb felhasználási lehetőségeit.
Rövid időn belül a kokain a sebészet és a gyógyszertárak elengedhetetlen eleme lett, felhasználási lehetőségei pedig szinte korlátlanul bővültek.
A sebészeti felhasználáson túl - egy olyan fordulattal, amely mai fejjel szinte hihetetlennek látszik - a kokain számos házi gyógymód és napi gyógyszer alapja lett. Egyes orvosi tekintélyek szerint ez az az anyag, amely végre meggyógyíthatja a megfázást vagy az influenzát. Az 1890-es évekre a Burroughs, Wellcome & Co gyógyszergyártó piacra dobott egy hordozható kokainos orrsprayt megfázás és influenza kezelésére, amely "olyan kicsi, hogy könnyen hordozható bármely kabát zsebében".
Az újságok házi praktikákat népszerűsítő rovatainak hatására sokan nekivágtak, hogy elkészítsék saját „kokainos tubáikat”, amelyek állítólag csodásan enyhítik a szénanátha és a megfázás tüneteit. Az egyik népszerű recept három szemcse mentolt, 50 szemcse kávét, porcukrot és másfél szemcse kokaint javasolt. A variációk között szerepelt a borsmenta-kivonat ízlés szerinti hozzáadása is. Akik viszont nem akartak otthon kísérletezni, azok a kokaintablettákban bízhattak, amelyek azt ígérték, hogy „gyorsan megszabadítanak a tengeribetegségtől és a terhesség alatti rosszullétektől”, míg a pasztillák a fájó torok enyhítésére szolgáltak.
A vény nélkül kapható gyógyszerek gyártói gyorsan felfedezték a kokain potenciálját, és ajánlgatni kezdték mint megoldást az "idegzsábára" és általános "gyengeségre". A brightoni Brown's Medical Company egy "lenyűgöző" növényi elixírt dobott piacra, amely állítólag "helyreállítja az életkedvet és az erőt". Az elixír kokaint, jurubebát (egy brazíliai nadálytő-félét) és egy ázsiai növény magjából készült Ignác-babot tartalmazott. A cég hirdetése szerint a termék "mindkét nem számára" megfelelő, de különösen hatékony volt az olyan problémák kezelésében, amelyeket diszkréten "elvesztett férfiasságként" említettek.
A 19. század szépségipara forradalmi változásokon ment keresztül, és ebben a kokain kulcsszerepet játszott. A helyi érzéstelenítők felfedezése új dimenziókat nyitott meg a kozmetikai beavatkozások előtt, lehetővé téve olyan eljárások végrehajtását, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Már 1887-re elérhetővé vált a szépség iránti vágyakozók számára, akik a "pisze" orral születtek, hogy kokain segítségével elzsibbaszthassák a problémás területet, majd a kívánt "római orr" formájára alakíthassák azt. Ezenkívül az elektrolízis és a szőrtelenítés iránti kereslet is drámai mértékben megnőtt a fájdalomcsillapító hatások révén, ami új lehetőségeket teremtett a szépségápolás világában.
Azok a nők, akik a divatos pirospozsgás arcszínre vágytak, akár bele is tetoválhatták a "kényes rózsás arcszínt" orcáikba - kokainnal felütött festékanyag használatával, hogy a fájdalmat enyhítse -, a férfiaknak pedig a keménységet sugárzó és soha el nem halványuló tetovált napbarnítottságot kínálták. Az újságok biztosították olvasóikat, hogy a tetoválás a legkevésbé sem kényelmetlen, egyes páciensek "unatkozva könyvet olvasgattak a beavatkozás során". Praktikusabb felhasználási módnak tűnhetett, hogy a New York-i tűzoltóság egy ideig fontolgatta kokainos szemcseppek kiosztását a tűzoltóknak, hogy védjék a szemüket, "fájdalommentesen tartva azt a sűrű füstben". Az ötletet aztán gyorsan elvetették arra hivatkozva, hogy "a veszély, hogy az emberek kokainhoz szoknak, olyan nagy, hogy minden más megfontolást háttérbe szorít". Ez nem volt alaptalan félelem.
Kevesebb mint egy évvel Karl Koller nagy felfedezése után megjelentek az első beszámolók a sajtóban a kokainfüggőségről.
Dr. Charles Bradley nem csupán a kokainfüggőség korai példája volt, hanem az első, akit a társadalom szélesebb körben észlelt ebben a drámai helyzetben. A kokain érzéstelenítőként való alkalmazásának felfedezése után Bradley saját magán is kísérletezni kezdett ezzel az anyaggal. Azonban gyorsan elvesztette a kontrollt a használata felett, és egyre inkább "szomorú" és "szánni való" állapotba került. Orvosi karrierje a lejtőre került, és az erőszakos viselkedése mind barátait, mind családját megdöbbentette. Elméje a paranoia és grandiozitás váltakozó állapotában vergődött. Amikor bíróság elé került, és kezelésre ítélték, hirtelen izgatottsággal vetette magát a pulpitushoz, és "a kétségbeesés agóniájában" könyörgött a bírónak, hogy "próbálja ki a kokaint", remélve, hogy ezzel talán megérti, milyen csodálatos hatásai is vannak ennek a drognak.
Bradley hosszú éveken át harcolt a függőségével. 1887-re, miután átélt egy sor akut mániás epizódot, görcsöket és az erőszakos elmeállapot minden aggasztó megnyilvánulását, arról számoltak be, hogy "gondos ápolás révén visszanyerte mentális és fizikai erejét". Megpróbáltatásai ellenére még mindig hitt a kokain jótékony hatásában.
Amikor Bradley összeomlásának híre elterjedt - felhívva a világ figyelmét a kokainfüggőség jelentette problémára -, a British Medical Journal költőien megjegyezte: "a kezelési eszközeink csokra ezen édes rózsájának fájdalmas tüskéje van". Bradley ellentmondásos tapasztalatai a 19. századi orvostudomány dilemmáit is tükrözik: előtérbe került a kérdés, hogy miként lehet egyensúlyba hozni a gyógyszer forradalmi képességeit a helyi érzéstelenítés terén a függőség veszélyével. A Druggist Circular így foglalta össze a növekvő aggodalmakat:
A kokain az emberi történelem egyik legnagyobb paradoxona. Ragyogó ajándékként lép be az életünkbe, ám a kép mögött sötét árnyak húzódnak. Kiváló segítőtárs lehet, de amikor a hatalom átvált, rémálommá változik.
A 19. század utolsó éveire az orvosok és az újságírók egyaránt egyre hangosabban hívták fel arra a figyelmet, hogy a kokain milyen könnyen "döntheti szolgaságba" óvatlan felhasználóját. A The Outlook magazin sztárújságírója, Jocelynne Joye leírta, amit egy társasági eseményen látott. "Egy hölgy a barátjának egy tablettát kínált egy kis ezüst dobozkából - ahogy cigarettát szokás másnak kínálni - e szavakkal: "Vegyél csak egyet, drágám - ez csak kokain. Én nem is tudom, jómagam hogyan csinálnám végig a napot nélkülük." Az egészségügyi és gyógyszerészeti szakírók hasonló véleményen voltak.
A kokain első áldozatát 1889 nyarán szedte a hírességek sorából, amikor Aristides "Jacques" Damala, a neves színésznő, Sarah Bernhardt férje, tragikus módon életét vesztette. A párizsi Boulevard Pereire-en bérelt hotelszobájában a morfium és a kokain túladagolása végzett vele, ezzel örökre beírva magát a szenvedélybetegségek történetébe. Az eset rávilágított a drogok veszélyeire, amelyek már akkor is sújtották a művészvilágot.
Sokkal drámaibb tragédia rázta meg a Connecticut államban található Manchester kisvárosát 1896-ban. A helyi selyemfonó munkásait asztma és hurut kínozta, amelyet a nyers selyem feldolgozása közben keletkező finom por okozott. Enyhülést keresve sokan kokainos porhoz fordultak, melyet egy helyi gyógyszerész készített. A híradások szerint az összetétele valójában gyengébb volt annál, amilyet az újságok rendszeresen közöltek, de még így is elég erős ahhoz, hogy szörnyű mellékhatásokat okozzon a felhasználóknak. Mire az újságok hírt adtak az ügyről, több mint negyven ember vált függővé a mixtúrától. A függőséggel kapcsolatos, növekvő aggodalmakra válaszul Conolly Norman ír pszichiáter megjegyezte, hogy
A kokain talán a legélvezetesebb drognak számít, azonban éppen emiatt a legnagyobb kockázatot is rejti magában.
Bár a mai nézőpontból furcsának tűnhet, a kokain káros hatásairól készült beszámolók a 19. század végén alig csökkentették a szer iránti lelkesedést. Azok között, akik tisztában voltak a kokain potenciális függőséghez vezető hatásaival, az uralkodó vélemény az volt, hogy a függővé válók csupán egy kis számú, szomorú sorsú ember. Csak az első világháború idején, amikor a közegészség és a hátország morálja iránti aggodalmak felerősödtek, kezdtek el az Egyesült Királyságban korlátozásokat bevezetni a kokain értékesítésére.
1884-től kezdve orvosok, újságírók és törvényhozók küzdöttek a dilemmával: hogyan hozzák egyensúlyba a kokain ígéretét a szer jelentette veszélyekkel? A gyógyszer története jól példázza, miként tudja a tudományos kutatás felcsigázni képzeletünket és csodálatos új lehetőségekkel elkápráztatni - miközben új és borzalmas kockázatoknak is kitesz minket.
