Így válthatja fel a természetes önszeretetet az önértékelés torzulása, legyen az alulértékelés vagy túlbecsülés.
filozófus, tanár, az Aspecto c. folyóirat főszerkesztője
Mit becsülünk akkor, amikor önmagunkat becsüljük? Társadalmi pozíciónkat? Elért sikereinket? Saját megismételhetetlenül egyedi létünket? Tisztességes életvezetésünket? Nemzeti hovatartozásunkat? Netán társasági sikereinket? Lelkünk gazdagságát?
Az európai filozófia már a kezdetektől fogva középpontjában áll az önmagunkra vonatkozó tudás kérdése. Szókratész különböző megközelítésekben hangsúlyozza, hogy a filozófia nem csupán a világ külső jelenségeivel foglalkozik; ezek a dolgok csupán akkor nyernek értelmet, ha segítenek minket eljutni a legfontosabbhoz, a lélekhez. Ezt a folyamatot Szókratész, valamint Platón is a "lélek gondozásának" nevezi. A filozófiai elmélyülés lényegében a lélek ápolásáról szól. A lélek nem csupán egy a sok létező közül, hanem az az alapvető közeg, amelyen keresztül bármilyen létezővel kapcsolatba léphetünk. A delphoi jósda híres felirata, az "Ismerd meg önmagad!" pedig a filozófia egyik alapvető kiindulópontját képezi.
Az én és a lélek fogalmai rendkívül összetett és mélyreható jelenségek. Az a koncepció, amely a modern önbecsülésünk alapját képezi és az "ön"-re utal, valójában csak viszonylag későn bukkant fel a kultúra fejlődésének során.
Az antikvitás és a középkor időszakában az én elválaszthatatlan a közösség fogalmától. Arisztotelész úgy gondolja, hogy csak az rendelkezik jogos önbecsüléssel, aki egy polisz elismert polgára. A poliszban elfoglalt helye nélkül nincs értelme az egyén önbecsülésének. Ki vagyok én? Az apám elsőszülött fia, ennek a polisznak a teljes jogú polgára, ilyen és ilyen szakma ismerője. Az antikvitás számára a tiszta individualitás még elképzelhetetlen.
A 18. század végén Kant úgy gondolja, hogy az erkölcsi lényeknek nem csupán ára van, hanem valódi méltóságuk. Ez a méltóság nemcsak a szabad önrendelkezésükhöz kapcsolódik, hanem ahhoz is, hogy erkölcsi személyekként magában az emberiség lényegét tükrözik. Kant hangsúlyozza, hogy az önmagunk iránti tisztelet szorosan összefonódik az erkölcsiség fogalmával. Nem az egyes emberi lények különlegességét és egyediségét értékelem, hanem azt a közös vonást, amely minden emberben jelen van: az erkölcsi törvényt. A saját méltóságom forrása az, hogy bennem is megnyilvánul az emberi erkölcsiség univerzális törvénye.
Az "én" fogalmának mai értelmezése a romantika korában kezdett formálódni, amikor is az egyéni identitás hangsúlyosabbá vált a kulturális diskurzusban. E korszak irodalma és filozófiája az individualitás fejlődését és megbecsülését helyezte a középpontba. Azóta az önmeghatározásunk az individualitásra épül. Korábbi időszakokban az emberek a "Ki vagy?" kérdésre inkább külső, társadalmi tényezőkből merítve válaszoltak: azonosították magukat származásukkal, születési helyükkel, családjukkal, foglalkozásukkal és hasonlókkal.
A romantikától kezdve a "Ki vagy?" kérdésre az élettörténetünk elmesélésével válaszolunk: mit éltünk át, milyen élményeink voltak, mit éreztünk, mit remélünk még az élettől, milyen céljaink vannak, stb. Ezek már nem külső, hanem belső szempontok. Megszületik az "én", aki nem kívülről tekint önmagára, hanem belülről. Ennek az énnek nem a szűkebb vagy tágabb közösséghez, hanem az önmagához fűződő viszony a lényege. Ez az én már nem a családjával vagy a közösséggel azonosul, hanem mindenekelőtt önmagával, ezért aggodalmas szeretettel csüng önnön létén.
Ez a fajta individuális önszeretet valóban a modern kor szülötte. Spinoza a 17. század végén arra a következtetésre jutott, hogy minden embert a természetes önszeretet jellemzi, mivel mindannyian vágyunk a létezés fenntartására. Azonban ez a természetes önszeretet nem keverendő össze az egoizmussal. Az élet iránti vágyunk és a létezés iránti szeretetünk összekapcsol bennünket önmagunkkal. Spinoza szerint ez a jelenség nemcsak hogy nem elítélendő, hanem minden más szeretet alapját is képezi. Csak az képes igazán szeretni másokat, aki először saját magát is képes szeretni. Ha az önmagunkról alkotott képhez öröm társul, azt megelégedettségnek nevezzük.
Az önszeretet és az önbecsülés kapcsolata idővel egyre bonyolultabbá válik. Az önbecsülésben olyan aspektusok jelennek meg, amelyek már nem tekinthetők pusztán természetesnek. Itt lép be a kultúra és a társadalmi normák hatása: az, hogy mások mit gondolnak rólunk, valamint hogy mi mennyire felelünk meg a közösség által elfogadott értékeknek. Extrém esetekben a két fogalom teljesen eltávolodhat egymástól: míg a depresszió alatt az önbecsülésem drámaian csökkenhet, addig az önszeretet – gyakran önsajnálat formájában – meglepően élénk maradhat.
A jó értelemben vett önszeretet életünk stabil alapját képezi, de az önbecsülésünk zömmel külső tényezők hatására alakul. Ezek lehetnek fontos emberek az életünkben, egy meghatározó közösség, vagy éppen a társadalom által felállított elvárások és kész értékrendek. Gyakran csak akkor érezzük magunkat értékesnek, ha megfelelünk ezeknek az elvárásoknak, ám ezek az értékek ritkán tükrözik a saját, belsőleg kialakított értékrendünket. De vajon ki az, akit önszeretetünk köré építünk, és akit önbecsülésünkből táplálunk? Ki az az "én", akit mindez meghatároz?
A kérdés talán egyszerűnek tűnik, de a válasz annál összetettebb. A 20. századi filozófia egyik jelentős irányzata szerint az én nem egy fix, állandó identitással bíró lény, hanem inkább egy átmeneti konstrukció vagy éppen hogy kivetülés. Jean-Paul Sartre nézete szerint a tudat egyfajta személytelen spontaneitás, amely a világot és a körülötte lévő dolgokat figyeli. Az én ebben a kontextusban csupán egy "képződmény", amelynek valós létezése nem igazán van. Az én a tudat önreflexiójából és mások általi észleléséből alakul ki, amikor a sokféle benyomás és kép egyre inkább tömörül, míg végül egy domináns képpé formálódik. Ugyanakkor a tudat soha nem tud teljes mértékben azonosulni ezzel az énnel. A tudat folyamatosan vágyik arra, hogy valamilyenné váljon, hogy egy adott létezési formához vagy szerephez kapcsolódjon, azonban ez az azonosulás sosem lehet teljes.
A létezésünk során folyamatosan ott lebeg felettünk egyfajta szorongás, amely néha erősebben jelentkezik, mint máskor. Ez a belső feszültség részben abból fakad, hogy mindig is van egy távolság a tudatunk és az önképünk között. Vágyom arra, hogy elnyerjem mások elismerését, hogy sikeres legyek, és hogy valóban értékelhessem önmagam. Szeretném megerősíteni a létezésem, hogy megszabaduljak a szorongás terhétől, és végre mentesüljek a folyamatos aggodalom alól. Ugyanakkor, bármennyire is próbálkozom, egyik szerep, kép vagy pozíció sem tudja teljes mértékben kifejezni azt, aki valójában vagyok.
A természetes önszeretet gyökerei az én formátlan, mégis eredeti magjában rejlenek. Ezzel szemben az önbecsülés vagy az önértékelés egyfajta képekből, benyomásokból összegyúrt énképet alkot. Mivel a természetes önszeretet alapja egy alaktalan "én", folyamatosan kapcsolatban áll a saját képünkkel és értékítéletünkkel. Azonban ez a viszony könnyen torzulhat: a túlzott önkritika vagy a saját értékeink felnagyítása akár a természetes önszeretet helyét is átveheti, így torzítva a valódi énünkhöz fűződő kapcsolatunkat.
Ez azonban nem csak pszichológiai probléma. Jelenkori kultúránk a képek kultúrája: énünk nem csupán képek egymásra préselődő lenyomata, hanem az egész technikai környezet azt segíti elő, hogy énünket valóban képként éljük át. Életünkről fényképek és videófelvételek készülnek, élményeink képekben materializálódnak. A Facebook rendkívüli sikere tulajdonképpen ennek a tendenciának a kifejeződése.
Mivel mindenki a saját életét egyfajta képként éli meg, ezért lehetőség nyílt egy hatalmas színpad megteremtésére, amelynek varázsa abban rejlik, hogy mindenki valósággá válthatja saját elképzelt képét. Ezen a színpadon egy új, gazdagabb és intenzívebb életet élhetünk, tele lehetőségekkel. A Facebook profilunk egyfajta kiterjesztése az imaginárius énünknek, egyfajta elszakadás a valóságos tapasztalatainktól.
Eddig az önbecsülés azon árnyoldaláról esett szó, amely a külső elvárások és normák hatásából fakad. Ám létezik egy másik, sokkal inkább pozitív megközelítése is, amelyben az egyén kizárólag saját magához viszonyítja értékét. Ebben az esetben nem a társadalom részeként vagy az emberi közösség egyedüli képviselőjeként mérjük magunkat, és nem is hagyjuk, hogy idegen, rejtélyes értékek befolyásolják az önértékelésünket. Ehelyett a saját lehetőségeink és vágyaink tükrében vizsgáljuk életünket, és ezáltal egy sokkal autentikusabb és belsőleg motivált önbecsülés alakul ki.
Az önbecsülés egyik legösszetettebb formája talán éppen az, amikor nem egy külső ideálhoz viszonyítjuk magunkat, hanem a valódi énünkhöz. Kant szerint a legalitás és a moralitás között lényeges különbség van: a legalitás időszakában külső normák szerint élünk, követve tanítóink, szüleink és nevelőink elvárásait, ami tulajdonképpen a gyermeki állapotot tükrözi. Ezzel szemben a moralitás a felnőtté válás szimbóluma, amelynek alapvető jellemzője, hogy az egyén saját magának állít fel szabályokat a viselkedésére. Ez a felnőtt ember önállóságát jelzi, hiszen bár nem ignorálja mások véleményét és az általános jót, de a döntéseit mégis önállóan hozza meg. Ezt a képességet Kant autonómiának nevezi, amely az öntörvényadásra való képességet jelenti.
A 20. századi egzisztencializmus fogalmát némileg átértelmezve, az autenticitás kérdését helyezi a középpontba. Az autentikus létezés számomra azt jelenti, hogy nem a társadalmi elvárásokhoz vagy mások véleményéhez igazodom. Nem azt gondolom, érzem vagy akarom, amit mások, hanem a legmélyebb, legszemélyesebb énemhez kötődöm. Ez nem egy anarchikus, céltalan állapot, hanem a saját individuális lehetőségeim felfedezése és megvalósítása. Autentikus létem során képes vagyok arra, hogy a saját utamat járjam, függetlenül a körülöttem lévőkhöz való alkalmazkodástól.
A szabadság nem csupán a kötetlenség állapota; a teljes szabadság hiánya ugyanis a végső ürességgel egyenlő. Valódi szabadságunk abban rejlik, hogy felismerjük a legmélyebb sorsunkat, aztán pedig tudatosan választjuk és megvalósítjuk azt. Az önbecsülésem alapja kizárólag ez a tiszta forma, amely lehetővé teszi, hogy önmagam legyek. Hiszen sosem azonosulhatok teljesen azzal, amit magamról gondolok, az elvárásokkal, amelyek mások részéről érnek, vagy azokkal a képekkel, amelyeket rólam alkotnak. Természetesen nem tudom teljesen levetkőzni ezeket a külső hatásokat, de ahogyan Sartre mondja...
A lényeg nem az, hogy mások hogyan formálnak engem, hanem az, hogy én hogyan reagálok arra, amit belőlem alkotnak.
Csak ez utóbbi tekintetben vagyok szabad, ebben viszont valóban és teljesen szabad vagyok. Önbecsülésem alapja ezért nem más, mint a szabad önteremtés lehetősége.
