"Azért lépünk be a lélek halálának pillanatába, hogy intenzívebben és boldogabban éljük meg az életünket. Hamvazószerda napja a jótékonyság és a szent borzongás ünnepe!" - Mandiner

Még a szél fuvallatánál is szelídebb lennék, ha az Úr akaratát nem érezném magamban. De nyilvánvaló, hogy létezésem nem véletlen, és bízom benne, hogy amikor elérkezik az idő, a feltámadásomra is eljön az Ő kegyelme.

A kereszténység mintha megfordította volna a világ rendjét: a születés örömteli ünnepét a hideg, sötét téli hónapokra helyezte, míg amikor végre megérkezik a természet újjászületése, az első tavaszi napsugarak elől inkább a templom védelmébe húzódunk, hogy szembenézzünk a múlandóságunkkal.

Most még nézek ki az ablakon és figyelem a kibontakozó tavaszt, de nemsokára már egy életre kelt gótikus kőszobornak látszó, öblös hangú szerzetes fog a régi szavakkal fegyelmezni: "Emlékezz, ember, porból lettél és porrá leszel!".

Mintha a látvány is a feje tetején állna, amikor a hívek ragyogó arccal várják, hogy hamukeresztet rajzoljanak a homlokukra. Én legalábbis nem voltam még gyászos hangulatú hamvazkodáson.

Pedig, ha őszintén belegondolunk, ebben a régi hagyományban van valami kifejezetten hátborzongató. Talán ezt érezhette Sík Sándor is, amikor megalkotta Hamvazás című látomásos versét, ahol a megélt Szent Gellért-szobor rémisztő alakja hamut hintázik a megtért magyarságra, mintha Poe Hollójának sötét árnyékát idézné. Mégis, nem érzem a félelmet. Olvasom a sorokat, de nem borzongok. E magában véve nem is olyan rémisztő; sőt:

Mi ez a különös izgalom, amelyre az emberi lélek annyira vágyik, és amelyből életének táplálékát nyeri? Prohászka Ottokár szavaival élve: "Azért merészkedünk lélekben a halálunk küszöbére, hogy erősebben és boldogabban éljünk. Nem azért, hogy szomorkodjunk és elhalványuljunk, hanem hogy lelkesedjünk és kivirágozzunk. Szenvedélyem az, hogy még a legapróbb jónak is adjak értéket, és azt gondosan feldolgozzam, hiszen az időm még nem telt el."

Eleget kapunk az Úristentől, hogy észhez térjünk és ne a pokol örök tüzét válasszuk?

Amikor a halálra ítélt Villon társaival saját akasztására várt, lelkében halála percébe szállva valóban kivirágzott. Igaz, nem az örvendezését, hanem a bűnbánat és a könyörgés virágait nyitották ki rettegésének pillanatai. Gyász-irat című versében ugyanis arra kéri a még élni tudókat, bár volna rá okuk, hogy gyalázzák vagy gúnyolják, mégse ezt tegyék, amikor a kötélen fog lógni, hanem inkább imádkozzanak érte.

Engedd meg, ó, Jézus, mennyei vezetőnk,

Ne kelljen mégse pokolra kerülnünk,

Amikor a trombita hangja megszólal, az a pillanat, amikor a figyelem összpontosul, és a lelkek számadásra készülnek.

S emberfia, kérlek, ne hagyd, hogy feledésbe merüljünk!

"De kérlek, fordulj Istenhez, és kérd tőle irgalmát."

(Illyés Gyula fordítása)

Villon bizonyára tisztában volt vele, hogy távolról sem élt példás életet, így a jobb lator történetébe helyezhette minden reményét a halálsoron várakozva. A Jézus jobbján megfeszített gonosztevő, aki valószínűleg Villonhoz hasonlóan egész életét a bűnre fecsérelte, bűnbánatot tart a kereszten és arra kéri Jézust, emlékezzen meg róla országába érve. Jézus pedig megígéri neki, hogy még aznap vele lesz a paradicsomban.

A kegyelem és az üdvözülés egyetlen pillanat alatt elérhető, de fontos, hogy megértsük: Jézus nem arra ösztönöz minket, hogy mindent feladjunk a halálfélelem borzalmaiért. Éppen ellenkezőleg, azt szeretné, ha mi is, mint a szolgák történetéből, felelősségteljesen élnénk az életünket. Az üdvösség nem csupán egy végső cél, hanem egy folyamatos út, amely során a hit és a cselekedetek harmóniájában növekedünk.

A homlokra felrajzolt hamukereszt nemcsak a viselő bűnösségét és a test múlandóságát hirdeti, hanem egy mélyebb elköteleződést is kifejez. E szimbólum azt az akaratot tükrözi, hogy folyamatosan éber állapotban várjuk az Úr második eljövetelét, elkerülve a késlekedést az utolsó pillanatra való megtéréskor. Ez a jel az életünk során végzett belső munka és a hitben való kitartás fontosságát hangsúlyozza.

Még a szél fuvallatánál is szelídebb lennék, ha az Úr akaratát nem érezném magamban. De nyilvánvaló, hogy létezésem nem véletlen, és bízom benne, hogy amikor elérkezik az idő, a feltámadásomra is eljön az Ő kegyelme. Csak arra kérem, ha mégsem élném le az életem a tökéletes várakozásban, legalább annyi időt adjon nekem a bűnbánatra, mint a jobbján megfeszített gonosztevőnek!