Akinek a hangja olyan erőteljes, hogy még a száguldó mozdonyt is képes megállítani | ma7.sk
"Mezei" zenehallgatóként sokáig észre sem vettem, hogy a rockzene világának számos ikonja és kiemelkedő alakja olasz gyökerekkel rendelkezik. Tizenéves koromban az olasz zene alatt leginkább a klasszikus operaáriákra, neves operaszerzőkre és -énekesekre, valamint Vivaldi és Paganini nevére gondoltam. Az emlékezetemben a talján zene neve mellett olyan popikonok is szerepeltek, mint Toto Cutugno, Al Bano & Romina Power, a Ricchi e Poveri, és a Sanremói Dalfesztivál. A 80-as években pedig a rockzene rajongói gyakran gúnyolták az olasz előadókat, mondván, hogy fehér zoknival és mokaszinban lépnek színpadra, így leértékelve a "eurodiszkós digók" stílusát. Bár a rockzene kedvelői ma is leginkább a brit és amerikai vonalra figyelnek, érdemes megjegyezni, hogy a focihoz hasonlóan, amelynek gyökerei az angolokhoz nyúlnak vissza, a zenei világban is vannak meglepetések. Közel hat évtizede nem nyertek a britek világeseményt, de ez nem jelenti azt, hogy a zeneiparban az amerikai vagy brit hatások dominálnának. Ha kicsit mélyebbre ásunk, rájövünk, hogy olyan gitárlegendák, mint Steve Vai, Joe Satriani, Tony Iommi vagy Al DiMeola mind olasz származásúak, és az underground AOR/hard rock/metal színtér egyik központja, a Frontiers kiadó is Olaszországban található. Ne feledkezzünk meg a 2021-es Eurovíziós Dalfesztivál győzteséről, a Måneskinről sem, akik szintén megmutatták, hogy az olasz zene nem csupán a múlt, hanem a jelen és a jövő része is.
Térjünk vissza Ronnie Dióra, aki az életének utolsó szakaszában döntött úgy, hogy megörökíti önéletrajzát. Abban az időszakban még fogalma sem volt arról, hogy az órák meg vannak számlálva, hiszen egy halálos betegség kezdte el lassan lerombolni a testét.
Nem vagyok teljesen biztos a részletekben, de úgy emlékszem, az énekes rendkívüli orgánumáról valaki a pályatársai közül tett egy figyelemre méltó megjegyzést. Tény, hogy amikor az alig másfél méter magas, törékeny testalkatú frontember belekezdett a dalba, a körülötte lévő világ szinte beleremegett. Sokan csak ámultak, hogy honnan származik ez a hihetetlenül erőteljes hang. Ronnie James Dio néven 1942. július 10-én látta meg a napvilágot az Egyesült Államokban, Portsmouth városában, olasz bevándorlók gyermekeként. Eleinte a sport világában próbálta volna megtalálni a helyét, de édesapja a zene irányába terelte őt. Dio a trombitát választotta, és sok gyakorlás árán komoly szintre jutott a hangszerrel, azonban a rock and roll és a beat térhódításával egyre inkább "cikinek" érezte azt. Ezért váltott. Bár szaxofonon, kürtön és billentyűs hangszereken is megtanult játszani, amikor zenekarokban kezdett el fellépni, a gitár, különösen a basszusgitár vált a fő hangszerévé.
A könyv lapjain felfedezhetjük, hogy egy különleges alkalommal, amikor zenekara énekes nélkül maradt, bátorságot merített és próbaképpen a mikrofon mögé lépett. A produkciója annyira lenyűgözte a többieket, hogy azonnal arra biztatták, vállalja el az új énekesi szerepet. Ez a váratlan fordulat megerősítette önbizalmát, még akkor is, ha soha nem járt énektanárhoz. Az éneklés során azonban a trombitázás során megszerzett légzéstechnikai tudása igazi előnyt jelentett számára. A váltás után a zenekar újra szárnyra kapott, és olyan sikereket értek el, hogy kislemezeket is kiadhattak. Ekkoriban már saját dalokat is komponáltak, a korabeli zenei trendeknek megfelelő stílusban, a '60-as évek elején. Hangja már ekkor markánsan megkülönböztethető volt, egyedi és hiteles, bár még nem engedte szabadjára orgánumának minden erejét. Első komolyabb formációja a Ronnie Dio and the Red Caps volt, amely később Ronnie Dio and the Prophets néven folytatta működését, és tíz kislemezt, valamint egy nagylemezt is a világra hozott.
A hatvanas évek végén Dio csatlakozott a The Electric Elves nevű zenekarhoz, amely később csupán Elves néven vált ismertté. Hűséges barátja és zenésztársa, Nick Pantas is vele tartott. Azonban 1970 februárjában egy tragikus baleset következtében Nick életét vesztette, míg Dio súlyos sérüléseket szenvedett: keze és lába eltört, és arca is a szélvédőhöz csapódott, amiért a fejbőrének egy része leszakadt. Mindezek ellenére Dio nem adta fel a harcot, és még eltökéltebben irányította a zenekart. Ekkoriban stílusuk már blues alapokra épült, igazi, dögös rock 'n' roll hangzásra váltottak, és Dio is egyre inkább szabadjára engedte hangját. Gyakran léptek fel egyetemi bulikon, bárokban és rock klubokban, mígnem...
A következő évek során még két újabb év érkezett.
A csapat nem csupán előzenekar szerepét töltötte be a Deep Purple második, Ian Gillan-féle felállásának, hanem a harmadik, David Coverdale által vezetett időszaknak is, így a népszerű brit hard rock zenekar tagjai alaposan megismerkedhettek Ronnie James Dio tehetségével. Ritchie Blackmore, a gitáros, aki 1974 végén már a zenekar elhagyásán gondolkodott, végül úgy döntött, hogy Rainbow néven kiad egy szólóalbumot, amelyhez az Elf tagjait, köztük Diót is, invitálta közreműködésre.
A lemez 1975-ben látott napvilágot, de a menedzsment nyomása miatt nem Ritchie szólóalbumaként debütált, holott ekkor már nem volt a Deep Purple tagja. Ennek ellenére a korong óriási sikert aratott, és Dio ekkor került igazán a rockzene színpadának középpontjába. A kritikusok egybehangzó véleménye szerint a valódi csúcsot a következő, Rising címet viselő album jelentette, amelyen az Elfből már csupán Dio maradt meg, mivel Blackmore a többi zenészt profi bérművészekre cserélte.
Mivel az énekes szenvedélyesen rajongott a könyvekért, különösen a történelmi regények, a fantasy és a sci-fi világáért, ez a vonzalom a dalszövegeiben is megjelent. Ezek a témák domináltak munkáiban, tükrözve az érdeklődését. Azonban az Egyesült Államokban ezzel a zenei stílussal csupán korlátozott sikerre tettek szert, ami miatt Blackmore némileg új irányt keresett. Az új koncepcióhoz viszont szüksége volt egy másik énekesre, így a harmadik albumot követően Ronnie és Ritchie útjai végleg különváltak.
Dio azonban nem sokáig búslakodott, mert pár hónap múlva Tony Iommi, a Black Sabbath riffmestere éppen őt nézte ki Ozzy Osbourne utódjának. Ahogy mondani szokták, a "kémia" azonnal megvolt, s az első közös lemez, az 1980-ban megjelent Heaven And Hell pedig hatalmas siker lett.
Jól fogyott a következő The Mob Rules című album is, azonban az 1982-es koncertlemez utómunkái során Iommi azzal vádolta meg Diót és a dobos Vinnie Appice-t, hogy éjjel titokban átkeverik a megjelenés előtt álló koncertanyagot, és feltekerik az ének- és a dobsávokat a gitárja rovására. Emiatt Diónak ismét mennie kellett és hosszú mosolyszünet következett. Végül hosszú évek után sikerült tisztázniuk a dolgot, Ronnie és Tony kibékültek. Kiderült ugyanis, hogy a gitárosnak nem volt igaza, alaptalanul "rágott be" a zenészekre.
Ekkor Dio elhatározta, hogy harmadszor is megteremti a saját szerencséjét, de ezúttal senkire sem kívánt hallgatni, hiszen a saját útját akarta járni. Így is lett: a szólókarrierje első albuma ismét óriási sikert aratott. Ahogyan az életrajzában is megfogalmazza, talán a legnagyobb büszkesége, hogy két zenekar frontembereként, valamint egyéni művészként is a csúcsra jutott. Ilyen különleges és inspiráló történet aligha található a könnyűzene világában.
Dio pályafutása alatt számos soralbumot adott ki, és a 90-es évek elején egy különleges alkalomra visszatért a Black Sabbath kötelékébe. Élete végén ismét összefonódott a sorsa Tony Iommival, Geezer Butlerrel és Vinnie Appice-szel, és sikerült egy új közös albumot létrehozniuk. Azonban Dio egyre gyakrabban küzdött gyomorbántalmakkal és fájdalmakkal. Egy orvosi vizsgálat során sajnos kiderült, hogy gyomorrák kései stádiumában van, és néhány hónappal később elhunyt, visszaadva lelkét a teremtőnek.
Az életrajzi kötet elolvasásakor részletes betekintést nyerhetünk Dio - eddig a nyilvánosság előtt kevésbé publikált - korai éveinek mozgalmas időszakába. Mivel a könyv főleg a korai időszakra fókuszál, illetve nagyjából a 90-es évek elejéig részletezi a történéseket, s a későbbi időszakokat már csak nagy vonalakban taglalja, így nagyban hasonlít a másik (félig) olasz származású világhírű énekes, Brian Johnson autobiográfiájához. Mind a két könyvet érte kritika e "féloldalas" volta miatt, nekem azonban abszolút nincs hiányérzetem egyik vonatkozásában sem, hiszen a két híresség későbbi, már világsztárként megélt évtizedei jól dokumentáltak. Csak míg Brian e tény miatt nem tartotta fontosnak a kései évek részletezését, Ronnie-nak a betegsége okán nem jutott már erre ideje. A két kiadvány további közös ismérve a jó, olvasmányos stílus és az életigenlés. Írásomban szándékosan nem ragadtam ki történeteket Dio önéletrajzi kötetéből (pedig van belőlük bőven), mert akit érdekel, az úgysem tőlem kívánja hallani (jelen esetben olvasni) őket, hanem megvásárolja a könyvet. És milyen jól teszi.
