A táncház egy különleges szellemi táplálékot nyújt, amelyhez hasonló vibrálást csak a rockkoncertek adhatnak.

Salamon Beáta, a táncházmozgalom hajnala óta elkötelezett muzsikáló és alkotó lélek, aki negyven éve tanítja a népzene szeretetére a következő generációkat. Az ő neve összefonódik a táncházak, koncertek és a Méta-táborok varázsával, amelyek mindegyike az ő szenvedélyes energiáját tükrözi. Mint a Méta együttes és a HeavyMéta alapítója, Beáta számtalan zenei és színházi produkcióban játszott kulcsszerepet. Prima Primissima díjának átvétele előtt a prímáslétráról és sokszínű életpályájáról osztotta meg gondolatait, gazdag tapasztalatait, amelyek inspirációt nyújtanak mindazok számára, akik a népzene világában szeretnének elmerülni.

Egyszer megosztotta, hogy úgy érzi, a sorsa kedvező időpontban indult el. Mit is takarhat ez a mondat?

Pécs uránvárosi kisgyerekként nőttem fel abban a különleges időszakban, amikor a tehetségek felfedezése és támogatása kiemelt fontosságú volt. Már egészen korán, a bölcsődés éveim alatt elkezdtem beszélni, és emlékszem, hogy népdalokat énekeltünk a csoportban. Ezután zenei óvodába kerültem, ahol a kották világával ismerkedtünk meg, ami igazán izgalmas élmény volt számomra. Harmadik osztályban a pécsi zenei általános iskolába iratkoztam be, ahol Péczely Sári néni, Kodály Zoltán anyósa (Péczely Lászlóné zenepedagógus, 1921-2020) tanította a művészet iránti szeretetre és elhivatottságra. Az ő tanításának köszönhetően mélyebben megértettem a zene csodáit és szépségeit.

Az, hogy később népzenész lettem, a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában dőlt el, ahol egy tanárnőm azt javasolta, hogy mivel már el tudom játszani hegedűn Bartók Román népi táncok című művét, menjek el Kaposvárra, Csikvár Józsefék táborába. Így is lett. A táborban megismerkedtem az akkori nagy népzenészekkel: Csoóri Sanyiékkal, Ökrös Csabival, Halmos Bélával - és ott ragadtam.

Ön szerint mi határozza meg, hogy valakiből prímás válik-e? Milyen tényezők játszanak szerepet ebben a folyamatban?

Én mondhatni színpadon nőttem fel: kétévesen szerepeltem először. Ha az ember színpadfüggő, akkor előbb vagy utóbb kikerül oda. A népzene azért is jó, mert kamarazene. Nem voltam szólistatípus, de nagy szimfonikus zenekarba sem szerettem volna beülni, így ez tökéletes kiteljesedés volt számomra.

Hogyan válik valakiből prímás? Hát, őszintén szólva, fogalmam sincs. Én magam is hirtelen kerültem ebbe a világba, és az egyetlen dolog, ami igazán vonzott, az a zene hihetetlen ereje volt, valamint az a lehetőség, hogy másokkal együtt muzsikáljak. A táncházas prímásság lényege is éppen ebben rejlik: az emberek boldogan táncolnak, én pedig figyelemmel kísérem őket. Ha ügyes vagyok, tudom, kiknek mi a kedvenc daluk, és pontosan akkor játszom el nekik, amikor a zenekar előtt forognak a táncparketten. Ez egy kölcsönhatás, egy varázslatos játék. Az introvertáltabbaknak inkább azt tanácsolnám, hogy válasszanak brácsás vagy bőgős szerepet, hiszen a kísérő hangszeresek feladata is ugyanolyan fontos, de talán könnyebb a háttérből élvezni a zenét és a táncot.

35 évig a Méta együttes prímásaként tevékenykedett, és e hosszú időszak alatt számos emlékezetes pillanatot élt át. A zenekar megalakulása pedig szinte magától értetődő módon zajlott, olyan természetesen, ahogyan az események eddig is formálódtak.

Népzenei táborokba jártam. Halmos Béláék és az akkori Téka együttes bátorított, hogy végezzem el a táncházizenész-képző tanfolyamot, majd hogy alapítsak zenekart. Pécsett ismertem két kiváló zenészt: Molnár Vicát és Gábor Sanyit, akik ugyan idősebbek, tapasztaltabbak voltak nálam, mégis azonnal a rendelkezésemre álltak. Utána pedig a Népművészet Ifjú Mestere cím felé kezdtek el terelgetni. Annyi segítséget kaptam, hogy nem győzöm visszaadni a tanítványaimnak. És igazából csak a feladatomat végeztem: mindig megvolt a feladat, hogy hova kell menni, mit kell csinálni. Nem az volt, mint most, ebben a bolond világban, hogy még nekem kéne a TikTokon aktívkodni, hanem megkerestek minket, és mi mentünk. Utólag visszanézve az egész valószerűtlenül gyorsan zajlott.

A kamaszkora során a fiatalok felnőtté válásuk első lépéseit teszik meg, és ez az időszak rengeteg kihívást és lehetőséget tartogat számukra. Az, hogy a tanárok hogyan kezdték el tanítani a kamaszokat, egy különleges utazásra vezet vissza, amely tele van élményekkel és tanulságokkal. Az első órák talán a bizalom építésével indultak, ahol a tanárok és a diákok közötti kapcsolat alapjait fektették le. Az interaktív tanulás, a kreatív módszerek és a közös tapasztalatok segítettek abban, hogy a fiatalok ne csak a tudásra, hanem egymásra is figyeljenek. Ez a folyamat a felnőtté válás izgalmas és néha zűrzavaros időszakát tette lehetővé, ahol a tanulás nem csupán az iskolapadban zajlik, hanem az élet minden területén.

Amikor a Pécsi Művészeti Szakközépiskolából kikerültem, Szigetváron hegedűtanárt kerestek, én pedig tapasztalat és végzettség nélkül azonnal nekiálltam klasszikus hegedűt tanítani. Jó kemény volt. Utána felkerültem Pestre, később meg Dorogra kellett mennem, ugyanígy klasszikust oktatni. Közben eljártam Budafokra, ahol Porteleki Laci, aki akkor a Téka prímása volt, népzenei tanszakot indított. Fél évig tőle tanultam, aztán megkért, hogy vegyem át tőle a tanítványokat. Akkortól, 1986 óta tanítok népzenét. Fura helyzetbe kerültem: a diákok nagy része idősebb volt nálam. Eleinte azt sem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Már ekkor elkezdtem lejegyezni a nótákat és a variációkat, ezekből született később a Magyar népzenei dallamgyűjtemény hegedűtanításhoz című kötetem.

Beszéljünk kicsit a népzenegyűjtés izgalmas világáról! Ön járt már Erdély varázslatos tájain?

1983-84-ben kezdtünk el kijárogatni gyűjteni, ez akkoriban nagy divat volt; egy időben hetente nekiindultunk. Szerdán, amikor végeztünk a tanítással, elmentünk a Tilos az Á-ba, aztán éjszaka kigondoltuk, hogy "na, akkor menjünk ki Erdélybe". Beültünk a Trabantba, hajnalban odaértünk Sanyi bácsiékhoz, kaptunk reggelit, muzsikáltunk, aztán mentünk tovább: Kalotaszeg, Mezőség, Szék. Vasárnap délutánra értünk vissza a táncházba. Teljesen bolond, szervezetlen dolog volt, de óriási emberi és szakmai értékeket sikerült összeszednünk.

A táncházak közösségkovácsoló varázslata gyakran emlékezetes rockkoncertek élményével fonódik össze a fejemben. Képzelj el egy olyan helyet, ahol a zene nem csupán háttérzaj, hanem az emberek szívverése, amely összeköti a résztvevőket. Egy laikus számára a táncház olyan, mint egy élő, pulzáló terem, ahol a ritmus mindent áthat, és mindenki szabadon kifejezheti magát. A falakat színes fények és a táncolók mozgása festi ki, miközben a népzenék dallamai és a néptánc lépései keverednek. Az emberek egymásra mosolyognak, kézen fogva forognak, és a közös élmények által egy szorosabb közösséget formálnak. A táncházban a különbségek eltűnnek, és mindenki egy célért, a zenéért és a tánc öröméért gyűlik össze. A rockkoncerthez hasonlóan a táncház is magával ragadó energiaforrást jelent, ahol a zenészek és a táncosok egyaránt a közönség részesei. Az izgalom, a felszabadultság és az összetartozás érzése mindkét eseményben fellelhető, és ez teszi őket igazán különlegessé. Képzeld el, ahogy a lábak ritmusosan dobogják a parkettát, miközben mindenki együtt élvezi a zenét – ez a táncház igazi szellemisége.

Ha valakit érdekelt a táncház, mindig azt ajánlottam az illetőnek, hogy először hallgassa meg a Sebő-együttes Énekelt versek című anyagát, utána a Muzsikás Nem úgy van most, mint volt régen című dalát, de jó hangosan, majd jöjjön el egy buliba, és a zenekarhoz minél közelebb helyezkedjen el. A táncházak helyszínei zseniálisak voltak, például a Józsefvárosi vagy az Almássy téri klub. Érezni lehetett a zene erejét, brutális érzelmek szabadultak fel.

Maga az esemény tánctanítással kezdődött. Egy tánctanár pár mindenkire figyelt, aztán a szabad tánc következett. Senki nem érezte magát bénának, mert együtt sokkal könnyebb tanulni, és a házigazdák a félősebb embereket is folyamatosan bevonták. Ha együtt mozdulhatsz, lélegezhetsz a többiekkel, megtanítanak a nótákra, és te is üvöltheted őket, az olyan erőt, energiát ad, amit például a rockkoncerteken tapasztal az ember.

Áprilisban ünnepeljük a 44. Táncháztalálkozót, ahol nem csupán a nagyszínpadon lévő előadások, hanem a kisebb táncházak varázsa is megjelenik. Érdekes látni, mennyit változott az elmúlt évek során ez a kulturális esemény, és hogyan formálta át a tánc és a népzene világát a modern kor. Milyen új irányzatok és élmények születtek azóta?

Ez most már a sokadik generáció, amely végigvonult a táncháztalálkozókon. Én talán a másodikon voltam először. A mi korosztályunk már nem képviselteti magát annyira, de a fiatalok ugyanolyan lelkesen csinálják. Szorgalmazom egy ideje, hogy legyen szenior részleg is, szerintem lenne rá igény.

Érdemes részt venni ezeken az eseményeken, hiszen a légkör magával ragadó. A legfontosabb, hogy ne csak kívülről szemléljük a történéseket, hanem merüljünk el a tömegben, a zenészek között, a színpad fényében. Olyan ez, mint egy rockkoncert, ahol az igazi élmény akkor kezdődik, amikor teljes szívvel és lélekkel belevetjük magunkat a zene világába. Ráadásul számos kedves, amatőr formáció is színesíti a palettát. Volt egy időszak, amikor a közösség meglehetősen zárt volt, de mára sokkal nyitottabbá és befogadóbbá vált, ami még inkább vonzóvá teszi ezeket az összejöveteleket.

A HeavyMéta zenekar igazi fordulópontot jelentett a pályafutásában.

A rock és a népzene találkozási pontja volt, és nagyon fontos pillanat az életemben. Akkoriban a Józsefvárosi klubban muzsikáltunk, Deák Billék és az S-Modell társaságában. Ott laktam a klub mellett, és szép lassan megismerkedtem mindenféle blues- és rockzenésszel - Takács Tomival, Sipeki Zolival, Ferenczi Gyurival, meg a későbbi élettársammal, Kepes Robival, aki a Palermo Boogie Gang basszusgitárosa volt. És egyszer csak jött az ötlet, hogy mi lenne, ha nemcsak összejárogatnánk, hanem zenélnénk is. Mégpedig úgy, hogy mi nem szólunk bele a bluesba, a rockba, ők pedig nem szólnak bele a népzenébe, hanem mindenki a sajátját játssza. Így született a csapat, ami talán a legelső folk-rock-blues formáció lehetett: mi etnowave-ként emlegettük a műfajt. Kazettát is kiadtunk. Gondoltam rá mostanában, hogy jó lenne a régi zenéinket digitalizálni. Most csak pár dal érhető el a YouTube-on, mégis volt rá példa, hogy Méta-koncerten odajött hozzánk egy fiatal pár, és fantasztikusnak nevezte, hogy a Méta együttes feldolgozta a HeavyMéta Szabadmadár című dalát, holott ugye fordítva történt. Tehát a rockzene visszacsapott a népzene felé.

Beszélgessünk egy kicsit a Méta népzenei és néptánctábor varázslatos világáról! 2025-ben ismét megrendezésre kerül, és a tábor története egészen régmúltra tekint vissza. Ez az esemény nemcsak a népzene és néptánc iránt érdeklődőknek nyújt kiváló lehetőséget, hanem egy igazi közösségi élményt is biztosít, ahol a hagyományok ápolása és a fiatal tehetségek felfedezése egyaránt fontos szerepet kap.

A programunk gyökerei 1992-93-ra nyúlnak vissza, és nem csupán egy egyszerű tábor, hanem inkább egy hosszadalmas mesterkurzus formájában valósul meg. Az oktatási módszerek és a napi rutin az évek során folyamatosan fejlődtek, figyelembe véve a fiatalok és a tanárok igényeit és lehetőségeit. Az alapfelállás már legalább harminc éve változatlan: nappal kétszer három órás tanítási blokk, este pedig kötelező közös muzsikálás - kezdetben még tízig, mára már sokszor éjfélig is eltart. Úgy vélem, hogy a program népszerűsége részben a fegyelem megtartásának, részben pedig a közös zenei élménynek köszönhető. Mindenki boldogan érkezik, lelkesen részt vesz, és bírja a tempót. Büszke vagyok a tanári csapatra, amely a legnagyobb szakembereket vonultatja fel, sikerült megnyernünk és megtartanunk őket. Több száz fiatal zenész fejlődését kísérjük figyelemmel, ezért minden hangszeres csoporton belül több szint és tanár áll rendelkezésre. Számos régi tanítványunk már saját eseményeket szervezett, és különféle kisebb táborok is működnek. Néptáncosokat is szívesen látunk, hiszen a program nem csupán edzőtábor jellegű. A szülők is aktívan részt vesznek, sokszor táncot tanulnak vagy énekelnek a kisebbekkel, így valóban közösségi élménnyé válik az egész.

Bárki jelentkezhet, vagy van valamilyen kiválasztási folyamat?

Nincs semmi akadály, akár Ön is csatlakozhat! Közben szabadon válthat a különböző hangszerek között, és mindegyikhez van egy teljesen kezdő csoport is. Ha valaki például csak egy héttel ezelőtt vásárolt brácsát vagy hegedűt, azonnal be tud kapcsolódni. Figyelünk arra, hogy senkinek se kelljen egyedül bemutatnia magát. Fontos számunkra, hogy oldjuk a gátlásokat, és az együttlét öröme, valamint az közös zenélés legyen a középpontban.

Ha a tanításról van szó, érdemes megemlíteni, hogy húsz éve a Váci Bartók-Pikéthy Zeneművészeti Szakgimnázium és Zeneiskola tanáraként tevékenykedik.

Igen, 21. éve tanítok ott, és nagyon szeretem. Jó a légkör, a közösség, és minden segítséget megkapunk, amire szükségünk lehet. Bekerültünk a nemzeti tehetségprogramba is. Szerintem a mostani "vezető" népzenészek, zenekarok között szinte nincs is olyan, amelyben ne lenne egy-egy régi váci konzis zenész. Nagyon jó, hogy a Zeneakadémián is lett népzenei tanszék, mert így van hova továbbmenniük a gyerekeknek, és tőlünk a kilencven százalékukat fel is szokták venni. Aztán később az ő növendékeik jönnek Vácra mint következő generáció, és több olyan kollégám is van, aki annak idején oda járt. Mivel ők is ugyanezzel a módszerrel dolgoznak, kezdek megnyugodni, hogy ha én majd már kifelé húzódom, meglesz az utánpótlás.

Jelenleg mivel foglalkozik, és mik a jövőbeli elképzelései?

Nagyon sok anyagot játszottam fel tanítási célokra, azokat rendezgetem. És a mostani tananyagokat is újra kell rendszereznem. 41 évnyi tanítás áll mögöttem, arról gyűjtögetem a gondolataimat. A zeneoktatásban egyre gyorsabb a technikai fejlődés, de én nagyon kíváncsi típus vagyok, és szeretem kiaknázni az újdonságokat. Visszamentem alapfokra is tanítani, most Dunakeszire járok. Nagy falat: a sok év alatt levont tanulságokat felhasználva ott is fel kell építeni a tananyagot.

Már húsz éve ápolom a kapcsolatot a Csík zenekarral, és Csík Janikával, valamint a többiekkel együtt nőttünk fel. Amikor az első félig-meddig feldolgozásuk elkészült, engem kértek fel zenei rendezőnek, és azóta is szorosan együttműködünk. Jelenleg éppen egy új lemezen dolgoznak, ahol szintén részt veszek. Ferenczi Gyuriék egy különleges projektet indítottak, amely lehetőséget ad fiatal népzenészeknek, hogy Amerikába utazzanak bluegrasst tanulni, évente egy-egy csapat számára. Velük is sok közös munkánk van. Ráadásul bizonyos zenekarok, mint például a Balkán Fanatik, a Nox vagy az Ismerős Arcok, mindig számítanak rám, ha valamilyen felvételt kell rögzíteniük.

Előadóművészként nem volt a terveim között, hogy új zenekart alapítsak, de a Triolina, amely a három generációt képviseli, rendkívüli módon megérintett. Két egykori tanítványom, Kuczera Barbara és Páll Évi társaságában hoztuk létre ezt a különleges formációt. Mi hárman, mint bolondos lányok, a kiváló zenészek – Balogh Kálmán, Havasréti Pali és Bobár Zoltán Boby – társaságában egészítjük ki egymást. Élvezzük minden pillanatát, és most azon tűnődünk, hogy talán itt az ideje egy lemezfelvételnek.

Na meg, mindenekelőtt a tábor. De egyébként lehetetlen mindent felsorolni.

Ez valóban egy nagy mennyiségű feladatot jelent. Mivel töltöd fel magadat, hogy nekivágj?

Bármikor és bárhol képes vagyok elmerülni az álom tengerében. Emlékszem, a konzervatórium első padján is mesterien tudtam pár percre szundítani, úgy, hogy senki nem vette észre. Ez a képesség máig megmaradt. Ráadásul háttértévés vagyok, ami azt jelenti, hogy a háttérzajok mindig jelen vannak az életemben. Mostanában kevesebb zenét hallgatok, mert tele van a fejem a zene morajlásával. A vezetés számomra nem csupán közlekedési eszköz, hanem egyfajta hobbivá vált. Előfordul, hogy amikor a gondolataim túlpörögnek, és az álom elkerül, beülök a kocsiba, és csak vezetek egy kicsit. A vezetés során megtalálom a belső békémet, hiszen ilyenkor egyedül vagyok, és a nyugalom szigetén ringatózom. Közben zenét hallgatok – persze nem mindegy, hogy mit, hiszen a zene hatással van a lelki állapotomra és a tempómra. A '60-as évek dallamai és a reggae ritmusai mindig jól működnek, segítenek rendszerezni a gondolataimat, miközben az út kilométerei alatt újra felfedezem önmagam.

Rengeteg elismerést kapott, most pedig Prima Primissima díjra jelölték. Ez milyen érzést kelt önben?

Éppen az évnyitó értekezlet végén diskuráltunk a kollégákkal, amikor hirtelen megszólalt a telefonom. Felvettem, és a hír hallatán nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mindenkinek szívből köszönöm a támogatását. Komolyan mondom, annyira szeretném, ha mindenki ugyanilyen mértékű segítséget és bátorítást kapna, mint amilyet én élvezhettem az életem során. Rengeteg nehézséggel néztem szembe, de az, hogy legyőztem egy áttétes rákot, és most, tíz év elteltével boldogan itt vagyok, mind a barátaimnak köszönhető. Ezért is mondogatom, hogy a legjobb időben érkeztem a világra. A fiam is zenész lett – igaz, nem népzenész, de hegedűs, és ez csak még inkább színesíti az életemet. Igazán teljesnek érzem magam.