A parajdi sóbánya tragédiája: Egy bányász szemével A sötét mélységben, ahol a föld titkai rejtőznek, a parajdi sóbánya mélyén sok bányász szívverése hallatszik, mint egy egybefonódó szimfónia. Én is közéjük tartozom, és a sófényben fürdő, poros falak köz

A katasztrófa kitörése előtt a bányászok fáradhatatlanul dolgoztak, hogy minimalizálják a károkat.

Néhány nappal ezelőtt a Maszol egy titkos, kézzel írt levelet kapott, amelyet most szó szerint közreadunk. A levélhez nem érkezett semmiféle kísérő magyarázat, de a benne foglaltak alapján úgy gondoljuk, hogy érdemes lenne további részletezést adni - olvasható a közleményben.

A portál információi alapján a levél szerzője még abban az időszakban írta meg gondolatait, amikor a mostani, súlyos helyzet még nem volt jelen, így volt remény arra, hogy meg tudják akadályozni, hogy a Korond-patak vize behatoljon a bányába.

Amikor a föld mélyén járunk, a felszín világossága olyan távoli álomnak tűnik, hogy szinte elfelejtjük, mit jelent az. Lemegyünk, mert a kötelesség szólít, és a munkát el kell végezni. A gépek, amelyek között dolgozunk, hatalmas értéket képviselnek, nemcsak euróban, hanem a családjaink jövőjében is. Férfiak vagyunk, de a félelmet nem hangoztatjuk; cselekednünk kell, mert a feladatunk a legfontosabb. Kint a családunk vár, gyerekek és feleségek, akik a napfényben reménykednek, hogy biztonságban visszatérünk. A fiatalabbakat anyák ölelik, akik szívükben imádkoznak, hogy gyermekeik épségben megérkezzenek a világba. A levegő fülledt, és a nedvesség szinte tapintható. Izgalom és szomjúság gyötör minket – nem csupán vízért, hanem levegőért is, ami itt lent szinte hiányzik. A gyermekeink szemei csillognak a sötétségben, és ez a csillogás világítja meg a lelkünket, ad reményt arra, hogy talán egyszer a napfényben láthatjuk őket felnőni. Hajnal négy óra van... Megpusziljuk gyermekeink homlokát, és mindennap egyre sürgetőbbé válik, hogy magunkhoz szorítsuk őket, amíg még tehetjük. Az elmémet sötét gondolatok járják, melyeket inkább nem osztok meg senkivel, mert félek, hogy valósággá válnak. Így hát monoton léptekkel haladok a bányáig, amely már nemzedékek óta fenntart minket. Délután, éhes gyomorral emelkedünk ki a föld alól, és a friss levegő olyan, mint a megváltás. Köszönet illeti az önkénteseket, akik ételt és meleg innivalót hoznak. Rólunk nem beszélnek, de nem is várjuk el; inkább mi mondunk köszönetet. Gyűlések zajlanak, mindenki a megélhetése miatt aggódik… Értem a félelmet, de minket sosem hívnak meg az ilyen beszélgetésekre. Nap mint nap így zajlik az élet. Újabb munkavédelmi előírások lépnek életbe... „Tartsatok 5 méter távolságot!” Rendben, betartjuk! De tudjuk, hogy akit elnyel a mélység, az örök nyugalmát ott találja, mint a Mount Everesten eltűnt hegymászók. Aztán egy újabb nap kezdődik… és mi újra lemegyünk, mert a kötelesség hív.

A portál elárulta, hogy a levelet május 21-én, szerdán kapták, és aznap el is küldték a kérdéseiket a Salrom Országos Sóipari Vállalatnak arra vonatkozóan, hogy fejtsék ki részletesen, milyen munkálatokat végeznek a bányában az alkalmazottak. Mint írták, ezzel az volt a céljuk, hogy hivatalosan is alátámasszák a névtelen levélben foglaltakat.

A beszámolók szerint Salrom május 28-ig, szerdáig, tehát pontosan egy hétig türelmesen várakozott a válaszra, de sajnos a várt információk megérkezése előtt már bekövetkezett a tragédia: a bányába beömlő patakot megállítani nem sikerült. Amikor a bányászok sorsával kapcsolatos konkrét kérdésükre próbáltak választ kapni, a következő információt kapták: