A Messiás titkosírása: Vajon Dániel próféta valóban elrejtette a megváltás időpontját a könyvében?

Az 1948-ban a Holt-tenger melletti Qumránban megtalált iratok igazi szenzációját az jelentette, hogy az addig ismert legrégebbi kéziratoknál több mint ezer évvel korábban leírt ószövetségi tekercsek lényegében megegyeznek a ma ismert szövegekkel. Most, amikor a kereszténység keletkezését Jézus kora után száz-kétszáz évvel keletkezett iratokból próbálják újraértelmezni, különösen érdekes lehet megnézni, mit tartalmaz egy minden vitán felül jóval a kereszténység megjelenése előtt élt zsidó szerző műve a Messiás eljöveteléről. (2006. 06. 16.)

Karácsony alkalmából most teljes terjedelmében elérhetővé tettük korábbi lapszámunkban megjelent cikkünket.

Az időszámításunk előtti 6. századra, a zsidó nép babiloni fogságának időszakára tehető Dániel próféta könyvének jellemzője, hogy rendkívül precíz előrejelzéseket fogalmaz meg a későbbi történelem eseményeiről. Ezen okok miatt a bibliakritikusok sokáig úgy vélték, hogy a szöveg valójában jóval későbbi időpontban keletkezett, mint ahogyan azt a könyv saját magáról állítja. A qumráni kéziratok felfedezése előtt és után is akadnak olyan kutatók, akik továbbra is kételkednek a Dániel könyvének időbeli hitelesítésében.

A babiloni udvar tudósainak vezetőjeként tevékenykedő próféta előrejelzése, amelyet a történelem folyamán számos módon értelmeztek, különleges jelentőséggel bír. Ez a prófécia abban az évben született, amikor a babiloni birodalom fővárosát a Kürosz által vezetett méd-perzsa koalíció elfoglalta. Ezen a sorsfordító esztendőn a perzsa király lehetőséget adott a már hetven éve babiloni fogságban élő zsidó nép számára, hogy hazatérjen, és újjáépíthesse jeruzsálemi templomát. Miközben Dániel, aki továbbra is Babilonban maradt, böjtöléssel és imával igyekezett Isten kegyelmét elnyerni, hogy mindez megvalósulhasson, különleges látomásban részesült. E látomás tartalmazta a jövő eseményeinek kinyilatkoztatását, amely új reményt és irányt mutatott a zsidó nép számára, akik a múlt árnyai és a jövő ígéretei között egyensúlyozva keresték helyüket a világban.

"Jeruzsálem újjáépítésére és helyreállítására vonatkozó ígéret megérkezésétől a felkent messiás fejedelem megjelenéséig összesen hét hét és hatvankét hét fog eltelni."

A zsidóság írástudói már korán elkezdték értelmezni ezt a mondatot, hiszen nem kevesebb, mint a Messiás eljövetelének időpontját próbálták meg meghatározni. A kérdés sosem volt vitás: a "hét" kifejezés alatt nem napok, hanem évek csoportját kell érteni. A zsidó hagyomány szerint a mózesi Törvény előírta, hogy minden hétévenként szombatévet tartsanak, így az időszámítást nem évtizedekben, hanem évhetekben végezték. Ezért számukra ez a kifejezés teljesen természetes volt. Így tehát 69-szer hét, azaz összesen 483 évről van szó.

Az azonban már több értelmezési lehetőséget hagyott, hogy mit is értsünk pontosan "a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetelé"-n. A héber dávár jelent szót, beszédet, isteni kinyilatkoztatást, igét, de dolgot, ügyet, sőt parancsot, rendelkezést is. Miről beszélhetett itt a próféta? Talán az első olyan isteni kinyilatkoztatásról, próféciáról, amely elhangzott arról, hogy elpusztulása után a szent város majd újra felépül? Ha igen, akkor Jeremiás próféta és az Első Templom idejében kell keresnünk az évhetek számolásának kezdetét, hiszen akkoriban beszéltek először erről a próféták.

Úgy tűnik, a zsidó írásmagyarázók kezdetben ebben az irányban indultak el: az évhetek számítását az Első Templom lerombolásától (i. e. 586) kezdték. Ennek következtében legkésőbb - ha a 365 napos napévet vesszük alapul - i. e. 103-ra vártak a Messiás érkezésére, ami végül nem valósult meg. Ha viszont a 360 napos mózesi holdévet nézzük - anélkül, hogy a napévet korrigálnánk -, akkor i. e. 110-re kellett volna bekövetkeznie.

A hetven évhét egy lehetséges értelmezése szerint, amelyet sok szabadságharcos is elfogadott a Makkabeus-felkelés időszakában (i. e. 168-165), a számítás alapját az Első Templom lerombolásának pillanata képezi. Ekkor indultak el az első próféciák, amelyek a város jövőbeli újjáépítéséről születtek, utalva ezzel a reményre és a megújulás lehetőségére.

A "felkent fejedelmet" és annak "kivágatását" valószínűleg az Óniász főpap személyével azonosítják, aki a törvényhez való hűsége miatt került száműzetésbe a kegyetlen pogány uralkodó, Antiokhosz Epiphanész által. A héber "masiach" kifejezés, amely felkentet jelent, nem csupán a Messiásra vonatkozik mint saját névre, hanem szélesebb értelemben bármely felkent hivatalban lévő személyre, mint például főpapra, királyra vagy prófétára is. A hetvenedik évhetet a görög zsarnok rémuralma köré csoportosították, aki valóban három évre megszüntette az áldozatokat az újjáépített jeruzsálemi templomban.

Bár konkrét írásos emlékek nem maradtak ránk, vallástörténeti szempontból szinte biztosra vehető, hogy a Makkabeus chászidok, akik Isten országának eljövetelét és a halottak feltámadását várták győzelmük nyomán, mély csalódásban részesültek. E várakozásuk, valamint a hozzá fűzött reményeik kudarca súlyosan megrendítette a zsidó közösség hitét, és megosztottságot szült a társadalomban. Ennek következményeként, i.e. 165 után a zsidóság vallási szempontból soha nem tapasztalt mértékben vált fragmentálttá, különböző felekezetekre bomlott szét. Az évhetek próféciáját így újra kellett értelmezni és átértékelni.

A qumráni közösség tagjai ekkoriban vonultak ki a társadalomból, hogy felkészüljenek az Isten és a Sátán seregei közötti végső összecsapásra, amelyről azt tartották, hogy bármely nap bekövetkezhet. Habakuk egy próféciájára alapozva úgy dolgozták fel a fent leírt csalódást, hogy azt állították: a végidő ismeretlen okból késik, de várni kell, és készülni rá, mert bármikor elérkezhet. A jeruzsálemi főpapi hivatal visszaszerzéséért politikai harcba szálló cádókiták (szadduceusok) ezzel szemben egyre cinikusabbá váltak a prófétai ígéreteket illetően, és görög hatásra még a test feltámadásának ígéretét is inkább a reinkarnációba vetett hit felé hajolva kezdték értelmezni. A farizeus felekezet is igyekezett újraértelmezni a dánieli előrejelzést, tudomásul véve, hogy az nem teljesedett be a makkabeusi győzelemmel.

A Római Birodalom fellépésével párhuzamosan azután megjelent a zelóták mozgalma is, akik szintén buzgón számlálgatták az évheteket. Míg az értelmezések eltérőek voltak, egy dolgot mindenki bizonyosan tudott, aki egyáltalán hitt az Írásokban. Azt, hogy a Messiás érkezése küszöbön áll.

E várakozások izzó pillanataiban lépett színre a papi származású Keresztelő János, aki határozottan hirdette: "Elérkezett az idő, közel van Isten királysága!" Valószínűleg még abban az évben, Tiberius császár tizenötödik esztendejében, azaz i. sz. 29-ben, a názáreti Jézus, akit ő bemerített, szintén ezt az üzenetet kezdte terjeszteni. A vallástörténészek és a hagyomány szerint három évvel később, i. sz. 32-ben, Jézust megölték. Tanítványai azonban az azt követő évtizedekben beragyogták az egész Római Birodalmat azzal az üzenettel, hogy Jézus feltámadt a halálból, és ő a megígért Messiás, aki a zsidóság és az egész emberiség megváltója és megmentője.

Ezek után már könnyű elképzelni, hogyan értelmezhették János, Jézus és tanítványaik a dánieli próféciát, amely a hatvankilenc évhétről szól. Amennyiben a Messiás-fejedelem megölésének éve i. sz. 32, akkor innen visszaszámlálva 483 évet, kiderül, honnan indult az évhetek számlálása, vagyis mit is tükröz ez a számítás.

"a Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele".

Ha a napév rendszerét alkalmazzuk, akkor i. e. 451-re jutunk, amelyhez nem kapcsolódik különösebb jelentőségű esemény. Viszont ha a 360 napos holdévet vesszük alapul – amelyet a Vízözön történetének leírásakor is figyelembe veszünk (Dániel próféciájában utal a Vízözönre), és a Jelenések könyvében is szerepel –, akkor az évhetek számításának kezdőpontja i. e. 444-re tehető. Ez az esztendő pedig a perzsa I. Artaxerxész Longimanus uralkodásának 20. éve, amikor Nehémiás könyvében tanúbizonyságot nyer, hogy a perzsa király engedélyt adott Nehémiásnak Jeruzsálem falainak és a város újjáépítésére.

A Kürosz által 538/537-ben kibocsátott engedély csupán a hazatelepülés és a Templom újjáépítésének lehetőségét biztosította, azonban a város, és különösen annak védőfalai - amelyek stratégiai szempontból kockázatot jelenthettek a birodalom számára - nem kerültek említésre. Jeruzsálem így majdnem egy évszázadon át védtelenül, a város hagyományos értelemben védelem nélkül létezett.

A "Jeruzsálem helyreállítására és felépítésére vonatkozó szó kijövetele" a korai keresztény értelmezés szerint Artaxerxész rendeletére utal, amely a dávár szón keresztül a parancs és rendelkezés fogalmát emeli ki. Elképzelhető, hogy Keresztelő János, aki papi családból származott és valószínűleg Qumránban nőtt fel, alaposan tanulmányozta a papi feljegyzéseket, így tisztában volt a történelmi események időpontjaival. Tudta, hogy fellépése csupán három évvel megelőzi a megjövendölt Messiás-fejedelem kivágatásának idejét, és ez a tudás talán üzenetének egyik alapját képezte.

"Elmúlt az idő, és közelebb került az égi birodalom!"

A szöveg értelmezését megerősíti az i. e. 2. században készült görög nyelvű Ószövetség-fordítás, a Szeptuaginta, amelyet a keresztény közösségek is széles körben alkalmaztak. Ebben a fordításban a héber *dávár* kifejezés a görög *prosztagma*-val van visszaadva, ami kifejezetten parancsot, rendelkezést vagy utasítást jelent. Ez arra utal, hogy az alexandriai zsidó fordítók már az i. e. 2. században így értelmezték a szöveget, eltérően a Makkabeusok és utódaik felfogásától, akik ezt az isteni kinyilatkoztatást a Templom pusztulásának idejére vonatkoztatták. Ezt a nézetet tovább erősíti a dánieli szöveg is, amely a következőképpen folytatódik: „és újra felépíttetnek az utcák és a városfalak, mégpedig viszontagságos időkben.” Ez a kijelentés egyértelműen a Nehémiás-féle városépítkezés időszakára utal, amikor a városi infrastruktúra helyreállítása megvalósult.

A zsidóság évtizedek óta tartó vívódása a Jézus-kérdés körül végül arra a következtetésre jutott, hogy a népet irányító hetvenegy fős Szanhedrin többször is világosan kifejezte elhatárolódását a Názáreti Jézus Messiásként való elismerésétől. Ezt nemcsak Jézus életében tették, hanem utólag, az apostolok igehirdetése után is. Számukra a korai keresztények által értelmezett hetven évhét is elvetendőnek számított.

A rabbinikus hagyomány Jézus utáni fejlődése nagymértékben azon tényezők által formálódott, amelyek célja a zsidókeresztény teológia elemeinek kiszorítása volt a zsidó közösség tudatából. Ennek következtében nem meglepő, hogy a hivatalos nézetek visszatértek egy vélhetően makkabeusi gyökerekkel bíró tradícióhoz, amely szerint az évhetek számítását az Első Templom elpusztulásánál kell kezdeni. Ez viszont komoly értelmezési nehézségeket okozott, hiszen felmerült a kérdés: miért nem érkezett még meg a Messiás? Miért nem valósult meg a végidők várva várt konfliktusa, és miért nem vált valóra Isten királyi uralma? Az ellentmondás egyre inkább nehezedett, de a történelmi események hiányos ismerete és az időszámítás körüli bizonytalanságok lehetővé tették, hogy azt állítsák: a hetven évhét még nem ért véget.

I. sz. 66-ban, két évvel Pál és Péter apostol mártírhalála után Júdeában kitört a rómaiak elleni országos felkelés, amelyet a zelóták már régóta ösztönöztek. Tévedés őket pusztán valami nemzeti felszabadító mozgalomnak látni: ők éppúgy vallási irányzat voltak, mint a farizeusok, a qumrániak vagy a zsidókeresztények. Teológiájuk szerint a végidő eljött, ám a végső háború megkezdésével a zsidó népnek nem Istenre kell várni, hanem el kell kezdeni a harcot, és ezzel, mint mondták, "ki kell kényszeríteni a véget", Istent olyan helyzetbe kell hozni, hogy kénytelen legyen elküldeni a Messiást és természetfeletti szinten beavatkozni népe megmentése érdekében. 66-ban sikerült az egész országot - melynek vezetői és többsége ekkorra már döntött a jézusi megoldás elutasítása mellett - belerántani a reménytelen felkelésbe.

"Ami a zsidókat különösen sarkallta a háborúra, az egy kétjelentésű jel volt, mely a szent iratokban található, az tudniillik, hogy abban az időben egy, az ő országukból származó férfi szerzi meg a világ feletti hatalmat"

- írja a zsidók galileai hadseregének hadvezére, Josephus Flavius, későbbi visszaemlékezésében. Érdekes felfigyelnünk arra, hogy valószínűleg Dániel próféciájára utaló mondatában "kétjelentésű jel"-nek nevezi valamelyik messianisztikus próféciát. "Biztosan kijelenthetjük, hogy a Templom fennállásának utolsó negyven évében aligha élt olyan zsidó, aki ne a Római Birodalomban látta volna az utolsó istenellenes világbirodalmat" - írják a vallástörténészek (Strack-Billerbeck) a háború kirobbantásának vallási motivációiról.

A háború végéhez közeledve ismét napvilágot látott a hetven évhét próféciájának értelmezése, és ezúttal a történelem legtragikusabb árnyéka vetült rá. Az I. sz. 70. áv hónap 9-én, amely a Első Templom végzetes pusztulásának napját jelöli, Jeruzsálemben egy zelóta hamis próféta hirdette, hogy "Isten parancsot adott mindazoknak, akik a megváltás nyomát keresik, hogy vonuljanak a Szentélyhez". Ennek a figyelemfelkeltő kijelentésnek következtében csaknem hatezer ember - köztük asszonyok és gyermekek - vesztette életét aznap, amikor a Templom lángokban állt, és a remény utolsó szikrái is elhamvadtak.

Ez a csaló próféta, számos követőjével együtt, határozottan hitt abban, hogy Dániel hetven évhetének záró dátuma i. sz. 70. áv 9-én van, és ezért ezen a napon elérkezik a Messiás uralma is. Azonban, ahogyan az már sokszor megtörtént, ezúttal is elmaradt a várva várt esemény.

Ennek ellenére a hivatalos rabbinikus álláspont végül ezt az értelmezést rögzítette elfogadottként a Talmudban. Ez az oka annak, hogy a máig használt zsidó időszámítás 166 évet "késik". Ahhoz ugyanis, hogy az Első és a Második Templom lerombolása közötti időt 490 évnek lehessen venni - holott ez a történettudomány mai ismeretei szerint 656 év -, éppen ennyit kellett valahogy eltagadni. Mégis ez maradt a hivatalos álláspont mindmáig.

A szintén óriási véráldozattal végződő messianisztikus Bar-Kochba-felkelés (i. sz. 135) bukása után a rabbik egyre inkább arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem szabad tovább kísérletezni "a vég kikényszerítésével" különböző teológiai koncepciók által. A hetven évhetet sem lehetett már tovább "nyújtani", így aztán 246-ban a nagy tekintélyű Rav így nyilatkozott: "Minden kitűzött végidőpont elmúlt már, a dolog most már csak a bűnbánaton és a jó cselekedeteken múlik." Azaz a történelem végét, melynek már el kellett volna jönnie, csak Izrael meg nem tért volta késlelteti. Ha Isten választott népe megtér, azonnal elérkezik a vég. Ez a máig érvényes rabbinikus álláspont.

A rabbik ezt követően megtiltották a zsidóságnak, hogy a hetven évhét számolásával foglalkozzanak. Maimonidész, a középkor neves gondolkodója, erről a kérdésről így vélekedett:

Dániel mély tudományos ismereteit tárta elénk, de mivel mindez előttünk rejtve maradt, az áldott emlékezetű bölcsek figyelmeztetnek bennünket, hogy ne merüljünk el az eljövendő időszakok kutatásában és számításában. Ezen tevékenység ugyanis megbotránkoztathatja az egyszerű lelkeket, és hamis illúziót kelthet bennük, mintha az idő már letelt volna, ám a Messiás mégsem érkezett meg.

A tiltásnak mindenesetre nem volt elegendő foganatja: mind zsidók, mind keresztények azóta is gyakran foglalkoznak a dánieli előrejelzéssel.

Hetven hét szabatott a te népedre és szent városodra, hogy vége szakadjon a gonoszságnak, és bepecsételtessék a bűn, és hogy eltöröltessék a hamisság, és elhozassék az örök igazság, és bepecsételtessék a látomás és a próféták, és felkenettessék a Szentek szentje. Tudd meg azért, és vedd eszedbe: A Jeruzsálem újraépíttetése felől való szózat keletkezésétől a Messiás-fejedelemig hét hét és hatvankét hét van, és újra megépíttetnek az utcák és a kerítések, még pedig viszontagságos időkben. A hatvankét hét múlva pedig kiirtatik a Messiás, és senkije sem lesz. És a várost és a szenthelyet elpusztítja a következő fejedelem népe; és vége lesz mintegy vízözön által, és végig tart a háború, elhatároztatott a pusztulás. És egy héten át sokakkal megerősíti a szövetséget, de a hét felén véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak, és utálatosságok szárnyán pusztít, amíg az enyészet, és ami elhatároztatott, a pusztítóra szakad. (Dániel próféta könyve 9:24-27, Károli Gáspár fordítása)