A felavatás ünnepe: Öt testvér, akik hittel és eltökéltséggel néztek Izrael jövője elé. Az esemény nem csupán egy ceremónia volt, hanem egy mélyen átélt pillanat, amely összekapcsolta a múltat és a jövőt. Ezek az öt elkötelezett testvér a remény szikráját
A hanukáról a nyolcágú gyertyatartó jut az ember eszébe. Hogyan tud kis fény is elűzni nagy sötétséget? Erről szól az a bátor felkelés, melyet az erőszakkal görögösítő szír birodalom vallásüldözése idején Júda Makkabi (Makkabeus Júdás) és testvérei győzelemre vittek. A nyolcágú gyertyatartó, az ünnep szimbóluma a nyolc napra emlékeztet, és arra a kis korsó szent olajra, aminél többet nem találtak Júdáék, de csodálatos módon nyolc napon át kitartott az ünnep során a Templom lámpájában. (2006. 12. 14.)
A karácsonyi és hanukai ünnepek alkalmából örömmel értesítjük olvasóinkat, hogy mostantól teljes terjedelmükben hozzáférhetővé tettük korábbi lapszámunkban megjelent cikkünket. Fedezd fel a különleges írásokat, amelyek az ünnepek szellemét örökítik meg!
A kevés bátor emberhez hasonlóan, akik reménytelen helyzetben is kitartóan életben tartották, sőt egyre többeknek átadták Izrael jövőjébe vetett hitük lángját. A fények ünnepének is nevezett hanuka eredete a jeruzsálemi Templom újraszentelésének történetére nyúlik vissza.
A makedón Nagy Sándor birodalmának kiépítésekor mély meggyőződéssel hitt abban, hogy képes lesz a világ civilizációit egyesíteni. Kijelentette, hogy "minden ember a világot tekintse saját hazájának, rokonainak pedig minden jóindulatú embert, míg az idegenek között a rosszakat". Ahogy a hadihajók helyét fokozatosan átvették a kereskedőhajók, és az ostromgépek szerepét a városok számára bőkezűen kiosztott kiváltságok és jogok vették át, az eredeti lakosság gyorsan magáévá tette a görög hagyományokat és eszményeket.
Júdea és Szamaria hegyeinek lakosai szinte csak elmaradott zárványnak tűntek Türosz, Szidón, Gáza, Antiokhia újdonsült világpolgárainak szemében, Jeruzsálem pedig csak egyike volt a néhány megmaradt furcsa templomállamnak, amely idővel eltűnik. A zsidóság többféleképpen reagált erre a kulturális invázióra. A hellén kultúra hívei megpróbáltak a zsidó hit magasztos erkölcsi lényegére szorítkozni, és a benne levő egyetemes jelleget a görög polisz életébe beoltani. Akadt olyan, aki előnyös pozícióját felhasználva "a zsidókat a szegénységből és a nyomorból kiemelve jobb élethez segítette", ahogyan a történész Josephus Flavius feljegyzi egy József nevű hellenizált zsidóról, aki ekkoriban évtizedekig az egyiptomi uralkodó, Ptolemaiosz adóbérlője volt.
A hellenizáció előnyeit kihasználó egyén sorsa csupán egy a sok lehetséges életstratégia közül, különösen a diaszpórában élők esetében.
Az esszénus mozgalom a teljesen elzárkózó irányzatokból fejlődött ki, és már az i.e. 3. század közepén a társadalomból való visszavonulásban vélte felfedezni a fennmaradás kulcsát.
Az életmódjukon nem változtató jámbor zsidókat életfelfogásuk eleve elzárta a stadiontól és a gümnasziontól; monoteizmusuk pedig a kultikus színezetű színháztól és főleg a pogány szentélyektől. Isten egyetlenségébe, jóságába és abszolútumába vetett
hitük szöges ellentéte volt az ember felmagasztalásának.
A zsidó hit rendíthetetlenül ragaszkodik ahhoz a meggyőződéshez, hogy kizárólag az ő Istene a világmindenség Ura, Aki minden birodalom és hatalom felett áll, függetlenül attól, hogy a népek ezt tudják-e vagy sem. Más istenségnek nem lehet olyan helyet találni, mint ahogyan a hellén világpolgárok könnyedén azonosították Zeuszot az egyiptomi Ámonnal vagy a perzsa Ahura-Mazdával, csupán az egyetértés kedvéért. A görög és a zsidó szellem nem egyeztethető össze, mert míg Isten az abszolút létező, addig az ember csupán relatív.
Nagy Sándor egykori birodalmának hadvezérei között komoly rivalizálás bontakozott ki. Szeleukosz Egyiptomra, míg Ptolemaiosz Szíriára összpontosított. Izrael területe, mint ütközőállam, két erős rivalis hatalom figyelmét is felkeltette. A zsidók földje fölött i.e. 332-től 200-ig a Ptolemaiosz család gyakorolta a hatalmat, amelyet később a Szeleukosz-dinasztia vett át. Arisztotelész, Nagy Sándor nevelője, így vélekedett: "Ha egy államban létezik egy kiemelkedően erényes egyén, akinek erényei és politikai képességei egyedülállóak, azt az emberi közösségben úgy kell tisztelni, mint egy isteni lényt." I.e. 175-ben IV. Antiokhosz Epiphanész lépett trónra, aki a zsidóságon belüli hellenista irányzat számára komoly kihívást és veszélyes szövetségest jelentett.
Az új szeleukida uralkodó már a nevében is jelezte, hogy ambíciói között szerepel, hogy az arisztotelészi elvek szerint megistenült politikai vezetőként tekintsenek rá, mintha egy isteni lény földi megjelenése, epifániája lenne.
A térség görögösítése révén a hatalom adóbevételek növekedését remélte, amelyre sürgősen szüksége volt folyamatos háborús törekvéseihez. A hagyományos értékeket képviselő Óniász főpap helyét egy Jázón nevű hellénista foglalta el, aki hűségesen nekilátott Jeruzsálem görög várossá transzformálásának. A Templom-hegy lábánál egy gümnasziont emeltettek, ahol a papok elhanyagolták vallási kötelességeiket, hogy inkább az edzőpályán tartózkodhassanak, a gongütésre várva. Ezt követően úgy döntöttek, hogy a Templom pénzalapjait nem áldozati célokra, hanem például nemzetközi sporteseményekre vagy színházi versenyekre fordítják. Az adókból befolyt közpénzeket a főpap felügyelte, és a kincstár egyfajta letéti bankként is működött, ahol az emberek megtakarításait, valamint az özvegyek és árvák számára félretett összegeket őrizték. Óniász idején már sikerült megakadályozni, hogy a szír uralkodó követe hozzáférjen a Templom kincstárához, de Jázón révén most új lehetőség nyílt arra, hogy a Templom pénzét egyre gátlástalanabbul a hajóhadának építésére fordítsa.
A hellenista időszakban a lakosság nem csupán a megszálló hatalmakat, hanem az elviselhetetlen adóterheket is a megszorítások forrásaként kezdte el azonosítani. Néhány év elteltével Menelaosz, aki a főpapi pozícióért versengett, még Jázónál is merészebb ígéreteket tett, így a király számára hasznos szövetségesnek tűnt. A talmudi hagyományok szerint Menelaosznak volt egy világi életet élő nővére, aki egy szír tiszt felesége lett, de még ő is megvetéssel vette tudomásul Menelaosz ambícióit.
"Ó, te farkasok legfőbb ura! Elherdáltad Izrael kincseit!"
Antiokhosz Epiphanészt azonban a kortársak egyenesen Epimanésznek, őrültnek csúfolták. Amikor i. e. 168-ban újabb hadjáratot indított Egyiptom ellen, Alexandriába érve római követek várták azzal az ultimátummal, hogy hagyja el az országot. Amikor a dühöngő szír király gondolkodási időt kért, Popilius konzul botjával kört rajzolt köré a homokba, mondván: "Itt dönts!" Ezután a megaláztatás után dühét és bosszúját a zsidó népen töltötte ki. Egy erődöt építtetett a Templom-hegyre, és a Templom fölé magasodó épületet, az Akrát makedón katonákkal rakta tele. I. e. 167-ben kiadott egy rendeletet, amely gyakorlatilag eltörölte a mózesi Törvényt, helyébe pedig államilag kötelező pogány szertartást állított, amelyet mindenkinek minden városban el kellett végeznie az uralkodó születésnapján. A Templomban felállított egy Zeusz-szobrot, amely az arcvonásait viselte. Ebben a lépésben a hithű zsidó emberek felismerték a "pusztító utálatosságot", amit Dániel próféta megjövendölt. A Templom oltárán a pogány főistennek mutattak be áldozatot - a zsidó törvények megtartásáért halálbüntetés járt.
A rendelet és a vele járó események igazi rémálommá váltak. Sokan csábítást éreztek az ígéretek iránt, és elhagyták szövetségüket. A parancsok között szerepelt a disznóvér áldozása és olyan ételek fogyasztása, amelyek tisztátalannak minősültek. Az állami törvény életbe lépése után a helyzet drámaian romlott; az üldözések kegyetlen hullámokat indítottak el. Aki a hitét meg akarta tartani, az sok esetben inkább a halált választotta, mintsem hogy megtagadja meggyőződését. Azokat, akiknél Szentírást találtak, brutálisan megölték, a könyveiket pedig lángra lobbantották. A szombati nyugalmat megtartókat úgy mészárolták le, hogy nem is volt idejük védekezni. Azok az asszonyok, akik gyermeküket körülmetéltették, kétségbeesetten ölelték magukhoz csemetéiket; némelyeket mélybe taszítottak, másokat keresztre feszítettek. Azok, akik megtagadták a pogány áldozat bemutatását, embertelen kínzásoknak voltak kitéve, mégis kitartottak Istenhez való hűségük mellett. A Makkabeusok második könyve emléket állít egy zsidó anyának, akinek szeme láttára hajtották végre hét fia kivégzését. Ő maga is a Teremtőhöz kiáltva halt meg, aki életet adott gyermekeinek, és ígérte, hogy egyszer majd mindannyiukat újjáéleszti.
Ezekben a viharos időkben valósággá vált az ígéret, miszerint "az Istenét ismerő nép felbátorodik és cselekszik". Egy ősi papi dinasztia vezetője, Matitjáhu Hásmon, Jehojárib fia, bátran szembeszállt a kegyetlen üldözésekkel. Amikor Modin falujukban elérkezett a kötelező áldozat ideje, Matitjáhu nyíltan megtagadta azt. Kardot rántva, nemcsak saját honfitársát, hanem a szertartásra kényszerítő felügyelőt is megölte, ezzel harcba hívva népét az elnyomás ellen.
"Mindazok, akik elkötelezetten szolgálnak az ősi értékekért és Isten dicsőítéséért, üdvözöllek benneteket nálam!"
- ezzel a jelszóval az idős pap és öt fia, Jóhanán, Simon, Júda, Eleázár és Jonatán mindenét hátrahagyva a pusztába ment, és ettől kezdve a hozzájuk csatlakozott emberekkel rajtaütéses módszerrel gerillaháborút folytattak a szeleukida helyőrségek ellen. Az idős apa halála előtt Júda Makkabinak adta át a vezetést, akinek mellékneve - Makkabeus - pörölyt jelent. Kiváló hadvezérnek bizonyult. Két év leforgása alatt jelentős hadsereget szervezett, és Jeruzsálem környékéről elűzte a görögöket. Antiokhosz hiába küldte legjobb hadvezéreit ellene, Júda Makkabi Líziászt, Gorgiászt és Nikánórt egymás után megverte, noha csak tízezer emberrel harcolt öt-hatszoros túlerővel szemben.
A győzelmek után elérkezett az idő, amikor Jeruzsálemben újraéledhetett a templomi istentisztelet. Júda és harcosai nekiláttak megtisztítani az elhagyatott Templomot, amely hosszú ideje nem ismerte a szent szertartásokat. A Szentély berendezését teljesen újraalkották: menórát, asztalt és oltárt készítettek színaranyból, és új ajtókat, valamint függönyöket helyeztek el. A megszentségtelenített oltárt lerombolták, és a helyére egy újat emeltek. A Templom újraavatására éppen azon a napon került sor, i.e. 164 kiszlév hónap huszonötödikén (amely idén december 15-ére esik), amikor három évvel korábban a szent helyet megszentségtelenítették. Mivel a harcosok és a bujdosók hosszú éveken át a pusztában éltek, mint ahogyan azt a lombsátrak idején szokták, elhatározták, hogy nyolc napig tartó ünnepséget szerveznek. E jeles esemény, amely a Templom felszenteléséhez és a szabadságharchoz kapcsolódik, a felavatás ünnepeként, arám nyelven hanukaként ismert.
"Attól kezdve ünnepeljük ezt a jeles napot - fogalmazza meg Josephus -, és fények ünnepének hívjuk, mert úgy vélem, vallásunk szabad gyakorlásának lehetősége hirtelen tündökölt fel előttünk, mint egy ragyogó fénysugár."
A hanuka mécseseit egy kis szolgalángról gyújtják meg, minden nappal eggyel többet.
A vallási és nemzeti függetlenségért folytatott küzdelem nem csillapodott, és végül a Hasmoneus-dinasztia felemelkedésével zárult le. Miután a Hasmoneusok i.e. 161-ben szövetséget kötöttek Rómával, a szír uralom felhagyott a kényszeres hellenizálás törekvéseivel. Jóhánán, az akkori hasmoneus családfő, főpapként nyert elismerést, akit fivére, Simon követett a főpapi pozícióban, és aki katonai, valamint állami vezetői szerepet is betöltött. Júdea ekkor vallási és nemzeti értelemben is független állammá vált. A zsidó hit és a görög életfilozófia összecsapásából, bár sok véráldozat árán, végül a hit győzedelmeskedett.
